24.RÉSZ

. Robsten II.

After Twilight Saga

24. Rész

Rob hirtelen eleresztett… Még mindig azt az egy pontot bámulta, aztán hirtelen elkapta a tekintetét. Én is odapillantottam, de semmit sem láttam, csak a fák s bokrok sűrűjét.

Nem értettem mi történhetett, eddig minden olyan jól alakult… Annyira vidám és önfeledt volt, mint a régi Rob.

Kisétáltam utána, hogy megkérdezzem mi történt, de sehol sem láttam.

Elenához siettem, hogy megkérdezzem, nem látta- Robot, mert én sehol sem találom, de azt a lesújtó választ kaptam, hogy Rob visszaindult a táborba rosszul létre hivatkozva.

Ideges lettem, nem tudtam mi a fene történik, de megijedtem. Tudtam, hogy Rob nem rosszul van, cak történt vele valami, amiről persze én megint nem tudhatok.

Itt hagyott… Egyetlen szó nélkül elment.

Nem bírtam nyugton maradni, Ashékhez szaladtam, hogy elmondjam mi történt, és, hogy megkérjem őket arra, hogy visszakísérjenek a táborba.

Sajnos már rá kellett jönnöm, hogy a tájékozódás nem az erősségem ráadásul idefel egész végig Robot figyeltem az út helyett.

Ash és Dan persze egyből a segítségemre siettek, így Elena megengedte, hogy mi is visszasiessünk a táborba, mondván, hogy ő sem érezné jól magát, hogyha Robnak valami baja történne.

Az út felét végigtrappoltam, próbáltam annyira sietni amennyire csak lehetett.

Visszafelé amúgy is gyorsabb az ember, de mi most alig negyven perc alatt a táborhoz értünk.

Nem bírtam tovább… Kiabálni kezdtem.

Rob!- semmi válasz.

Ash és Dan is csatlakoztak…- semmi.

A kunyhónkhoz siettem, ez volt az egyetlen ésszerű hely… Naná, hogy ez esett a legtávolabb mindentől. Úgy rohantam ahogy csak bírtam, nem tudom miért, de a pánik kezdett rajtam eluralkodni. Rossz előérzetem volt, nagyon rossz….

Szinte beestem az ajtón és kifulladva mély levegőket véve pihegtem miközben Rob ott feküdt az ágyunkon és még csak rám sem nézett.

- Nem hallottad, hogy kiabáltunk neked?- nyögtem ki értetlenül két levegővétel közben.

- Hallottam. – ennyi volt a válasza.

- Rob mi történt? Mit láttál? Miért jöttél vissza egyetlen szó nélkül??

Nem válaszolt csak még jobban elfordította a fejét. Olyan volt, mintha ott sem lennék, mintha nem is érdekelném, mintha az elmúlt két napban nem történt volna semmi.

A sírás fojtogatta torkom, de próbáltam nem foglalkozni vele. Az ágyra másztam, és Rob mellé térdeltem. Nem mozdult.

Az álla alá nyúltam és magam felé fordítottam fejét, hogy végre rám nézzen.

- Miért nem válaszolsz nekem? Mit tettem?

- Nem tettél semmit. Tudod, nem minden rólad szól. Sajnálom.

- Akkor mond el kérlek, hogy miről?! Tudni szeretném, mindent tudni szeretnék ami veled kapcsolatos!- már eleredtek könnyeim, de most a legkevésbé sem érdekelt.

- Nem kellesz.

A szavakat úgy mondta ki, hogy közben egyenesen a szemembe nézett, teljesen érzelem mentesen. Muszáj volt hinnem neki, először nem bírtam felfogni, hogy mit mondott, de ahogy a szemébe nézve ugyanazt láttam amit szavai sugalltak, végem volt.

Nem bírtam megmozdulni, csak ültem ott vele szemben és zokogtam.

Érezted már úgy, hogy sok száz ember vesz körül, égis egyedül vagy, s a világ szépen összeomlik körülötted és te tehetetlen vagy?

Végső elkeseredésemben olyat tettem, amit egyetlen csepp önbecsüléssel rendelkező nő sem tett volna.

Kibújtam fürdőruhámból, mely még mindig nedvességében őrizte a pillanatnyi boldogságot, s teljesen meztelenül a csípőjére ültem.

Nem mozdult, azt hiszem talán erre nem számított vagy csak ennyire nem érdekelte, hogy mit csinálok.

Lehúztam róla boxerét, majd minden kímélet nélkül, visszaültem, hogy magamban érezhessem. Gyors voltam és pontos. Erre még ő is megmozdult, és olyan tekintettel nézett rám, mint egy elmeháborodottra szokás. Csípőm belül tombolt, égett és fájt a kíméletlen módszerem hatására, de nem foglalkoztam vele. Mozogni kezdtem, s könnyeim mellkasára hulltak. Láttam, ahogy összezavarodik, majd hirtelen megemeli csípőm és maga mellé kényszerít.

Arcát elöntötte a méreg és aggodalom keveréke. Vállamba kapaszkodva teljesen fölém emelkedett, majd a fülembe sziszegte:

- Mi a francot művelsz? Teljesen megbolondultál? Mondtam, hogy nem kellesz!

- De nekem te igen!- azzal kihasználva közelségét megcsókoltam amilyen lágyan csak tudtam.

Nem érdekelt már semmi. Minden összeomlott csak próbáltam menteni a menthetőt. Nem érdekelt szégyen, fájdalom vagy kín nekem már Rob jelenti az életet, ha a halálba küld, hát annyit viszek magammal belőle amennyit csak tudok.

Lelkében ádáz csata dúlt, egyszer eltaszított, másszor vadul csapott le ajkaimra.

Ezek szerint még sincs minden veszve. A csípője köré fontam lábam, majd lassan hullámozni kezdtem megfeszült teste alatt.

Erősen szorítottam, minden erőmmel próbáltam magam mellett tartani. Megszakította csókunkat, de nem engedtem el.

A szemébe néztem és a legelső őszinte szót mondtam ami eszembe jutott.

- Szeretlek!- könnyeimen keresztül nem láttam tisztán arcát, de éreztem, hogy kezdi feladni a küzdelmet.

Megcsókolt. Nem volt vad, sem kényeztető, bár én mégis élveztem minden mozzanatát.

Újból egyesültünk, bár ez nem olyan volt, mint a megszokott együttlétek.

Most nem volt fájdalmas, mint az előbb a saját magam által okozott kín, de nem is a vad vágyak kibontakozása inkább egyfajta harc.

Könnyeim újból és újból eleredtek, de csupán a bizonytalanság miatt. Tudtam, hogy a csatát megnyertem, de a háborút koránt sem. Mi történt még? Mitől változott majdnem vissza?

És mit tehetnék én, mindez ellen… Úgy tűnt könnyeim józanítóan hatnak rá… Lassan átölelt azt hiszem vigasztalni próbált.

-Mond el kérlek- kérleltem, mert zokogásom csak erősödött.

- Nem lehet. Nem akarom. Nem kellett volna elvállalnom ezt a filmet. Nem kellett volna újra találkoznunk.

Szavai most nem voltak durvák, s vigasztaló kezei sem árulkodtak, hogy bántani akarna.

Három dologban teljesen biztos voltam: Első: Robert nem akar bántani, mégsem tud mást tenni, mert valami visszatartja a boldogságtól. Második: Ha azt hittem, mindent kiderítettem Rob múltjáról nagyot tévedtem. Harmadik: Szeretem és ameddig egy kicsit is engedi harcolni fogok érte.

Újból ránéztem… Olyan volt, mintha némán zokogna, szeme mégis száraz maradt….