21. RÉSZ - A JÉGSZÍV TITKA

. Robsten II.

After Twilight Saga

21. Rész

Reggel elég fáradtan ébredtem, mégis úgy éreztem, ez a lehető legtökéletesebb reggel.

Most nem Rob mellkasán feküdtem, hanem egymással szemben, oldalasan aludtunk el, a lábunk összekulcsolódott, Rob karjaival ölelt, fejem pedig befészkeltem nyaka alá.

Egész éjjel csodálatos illatát lélegeztem és olyan nyugodtan aludtam, mint még soha azelőtt.

Jól emlékeztem szavamra, mikor azt mondtam: Szeretlek. Magam is meglepődtem, hogy ez milyen mélyen és őszintén hangzott, mintha sohasem lett volna ez másképp. Mintha egész életemben őt szerettem volna, csakis egyedül Őt.

Sajnos arra is jól emlékszem, hogy nem válaszolt semmit. Ölelt és csókolt tovább, mintha nem is hallotta volna vallomásom.

Nem akartam ezen gondolkodni, mert persze, hogy egy kicsit bántott, de már az is nagy eredmény volt, hogy kezd felengedni és ennyire lágy és gyengéd velem.

Úgy gondoltam, talán lassan ideje lenne előhozakodnom a komolyabb beszélgetéssel, mert tudtam, hogy addig nem lehet az enyém teljesen, míg ez a szörnyű titok kettőnk közé áll…

Azt is tudtam, hogy én nem vagyok része ennek a titoknak, de annál jobban érdekelt, hogy a férfi akit szeretek, milyen szörnyűségeken ment keresztül.

Éreztem, ahogy kicsit megmozdul… Talán már ébren van.

Gyengéden belecsókoltam nyakába, s közben végigsimítottam karján.

Erősebben szorított magához, most már biztos voltam benne, hogy felébredt.

Fejem kibújtattam mellkasából, hogy felnézhessek rá.

- Jó reggelt- mosolyogtam álmos, de csillogó szemeibe.

Nem válaszolt, csak lágy csókolt lehelt ajkamra.

Most jöttem csak rá igazán, hogy nm csak, hogy szeretem, de jobban szeretem őt mindennél.

Ahogy csillogó szemeibe néztem, tudtam, hogy egy esélyem van. Egyetlen esélyem a boldogságra. És addig nem lehetek boldog, amíg folyamatosan attól kell rettegnem, hogy a férfi akit szeretek mikor változik vissza egy vad és érzelemmente emberré.

Akkor pontosan annyira összetörné a szívem, mintha a mai kérdésem rosszra fordul.

Nem bírtam tovább várni. Egy „utolsó” csókot leheltem ajkára majd megkérdeztem:

- Rob, kérlek ne haragudj rám… De tudni szeretnék valamit. Nem azért mert kíváncsi vagyok, hanem azért mert őszintén szeretlek.

Láttam, hogy tekintete elhomályosodik, s talán olyat láttam benn mint még soha… Félelmet.

Éreztem, hogy pontosan tudja, mit fogok kérdezni, az n hangom pedig már szinte remegett amikor végre minden bátorságomat összeszedve kinyögtem:

- Milyen szörnyűség történt veled az elmúlt három évben?

/Robert szemszöge/

3 évvel ezelőtt

Nagyon nehéz volt elszakadni a Twilightos bandától, különösen egy embertől.

Olyanok voltak nekem, mint a családom. Nem tudtam elképzelni, hogy van olyan: Nélkülük.

A tervek szerint úgy volt, hogy pár napot Londonban töltök otthon, majd new Yorkba utazva újabb film forgatásába kezdek.

A fejem már hosszú ideje fájt, de nem akartam vele foglalkozni, gondoltam a sok munka és utazás az oka, na meg a sikítozó rajongók.

Reméltem, hogy otthon kipihenem magam egy kicsit, mert lassan már semmilyen fájdalomcsillapító sem segített.

A családi hangulat és az otthon levegője üdítően hatottak rám, de a fájdalom mégsem enyhült.

Éppen boltba kísértem anyut, szerettem vele vásárolni addig is együtt tölthettünk kegy kis időt, meg hát menés közben jobban megered az ember nyelve.

Éppen Kristenről beszéltem neki, aki annyira édesen búcsúzott el, valamint Ash hatalmas búcsúztató partyjáról, amikor hirtelen a fejemben lévő fájdalom olyan erőssé vált, hogy ordítani tudtam volna kínomban. A halántékomhoz kapva próbáltam masszírozással enyhíteni ezt a szűnni nem akaró kínt… Aztán csak arra emlékszem, hogy a helyi kórházban ébredtem.

Anyám elmesélése szerint az utcán térdre rogytam a fájdalomtól, majd elájultam. Ő meg majdnem infarktust kapott annyira megijedt, de szerencsére észnél volt annyira, hogy egyből előkapta mobilját és hívta a mentőket.

Hamarosan egy orvos jelent meg a szobámban és közölte, hogy vagy négy vizsgálat vár rám csak a délelőtt folyamán… Miért kell ekkora ügyet csinálni egy migrénből?- gondolta, de azért tisztelettudó maradtam vele, és betartottam kéréseit.

Még kintről hallottam anyu hangját, ahogy a doktort faggatja fejfájásom okáról, de az orvos csak annyit, mondott, hogy még nem akar semmit sem mondani, a délután folyamán azonban közli az eredményeket.

Anyu bejött és aggódó tekintettel hozzám rohant, majd megölelt. próbáltam nyugtatgatni, de nem igazán sikerült.

Hamarosan megjelent egy ápoló aki tolókocsit tolt maga előtt és megkért üljek bele.

Közöltem, hogy köszönöm, de a saját lábamon is tudok menni, de elmagyarázta, hgy ez kórházi szabályzat így nagyon hálás lenne ha nem akadékoskodnék.

Nem tettem…

A vizsgálatok nem voltak fájdalmasak sőt, nekem mint érdeklődő fiatalnak egészen izgalmasak voltak… Bár továbbra sem értettem miért ez a nagy felhajtás.

Miután a szobámba visszakísértek, és felszolgálták az ebédet nagyon meglepődtem.

Annyi rosszat hallottam már a kórházi kajákról, ez azonban minden hiedelmem megcáfolta.

A kedvenc ételeim sorakoztak egy rakáson íncsiklandozóan elkészítve.

A választ értetlen és csodálkozó fejemre az ápolónő adta meg aki felszolgálta az ételt.

Kiderült, hogy a szakácsnőjük nagy Pattinson rajongó… hurrá. Bár a főztje után valahogy nem tudtam rá rosszallóan gondolni. Biztosítottak arról, hogy becsületes angol emberek lévén az ittlétemet teljes diszkrécióval kezelik. Ez nagyon megnyugtató volt.

Éppen Kristent akartam felhívni, hogy ha még nincs programja a hétvégére leutazhatna hozzám, de ekkor bejött a doktor, olyan arckifejezéssel, hogy kezdtem megijedni.

Anyu a kezemet szorította, megnyugtató volt, hogy kórházban vagyok, ha eltöri lesz aki bekötözze.

A doktor sokáig olyan nyelven beszélt, amit nem értettem. Azt hiszem az orvosi szótár minden egyes szavát ledarálta egy mondatban.

Értetlenül néztünk, rá mire végre vette a lapot és elkezdte lefordítani emberi nyelvre.

Bárcsak ne tette volna. Kiderült, hogy agydaganatom van. Mindent elmondott ezzel kapcsolatban aztán jött a fekete leves.

A szövettan jó híre az volt, hogy a daganat jó indulatú… A rossz pedig, hogy kényes helyen van és nagyon gyorsan növekszik.

Szinte ledöbbeni sem volt időm, anyám a vállamon zokogott én meg egyfolytában csak nyugtatgattam, hogy minden rendben lesz.

Akkor így is gondoltam. Egyszerűen nem akartam elhinni a helyzet súlyosságát, úgy akartam kezelni, mint egy kötelező rosszat, amin ha az ember végig megy élheti tovább az életét.

Nem akartam semmilyen műtétre, vagy komplikációra vagy fejfájásra gondolni.

Az utóbbi nehéz volt, mert a fejem folyamatosan hasogatott.

Hazamehettem, és gyógyszereket kellett szednem, hogy a műtét időpontjára beállítsák a vérnyomásom a pulzusom, hogy részt vegyek egy amolyan asztma szerű fúvókával végzett tüdőtisztításon.

Erre azért volt szükség, mert dohányoztam és a dohányos tüdeje legyengül, így az altatás hatására a tüdő összeomolhat és a beteg kómába esik.

Majdnem fél év telt el amíg végre minden változó megfelelőnek bizonyult.

Csak kisebb szerepeket vállaltam eközben és kevesebbet villogtam a vörös szőnyegen is.

Szerencsére mindenki annyira körültekintő és becsületes volt, hogy a sajtó semmit sem szimatolt meg.

Sajnáltam a velem hosszabb időre összezárt embereket, ugyanis az erős szűnni nem akaró fájdalom hatására gorombáskodni kezdtem mindenkivel… Soha életemben nem kértem annyiszor bocsánatot, mint abban a fél évben.

kezdtem önsajnálatba esni, de szerencsére nővéreim mindvégig támogattak és próbáltak viccet csinálni az egészből, persze tudtam, hogy valójában nagyon aggódnak.

A barátaimat pont emiatt hanyagoltam. Nem akartam őket megbántani, de főleg azt nem akartam, hogy sajnáljanak.

Hamarosan bekellett feküdnöm a kórházba, hogy még az utolsó rosszabb adatokat is megváltoztassák, infúziót is kaptam.

Egy kétágyas szobában feküdtem, és akkor ismertem meg a szobatársam Brian-t.

Annyira magányosak voltunk a látogatók ellenére is, hogy egyszerűen muszáj volt beszélgetnünk.

Ugyanaz a betegség hozott ide mindkettőnket. Brian 30 éves volt, érettem nálam, s úgy gondolom saját koránál is.

Igazi barátra leltem benne. A pár hét folyamán már szinte bátyámként szerettem.

Rengeteget beszélgettünk és bölcs rálátása a világra magával ragadott.

Ő mindig megtudott nevettetni mg akkor is amikor éppen fejgörcsömben az ágy rácsát szorítottam.

Mindkettőnk értékei tökéletessé váltak a műtéthez és ahogy hallottuk még éppen időben.

Bevoltunk öltöztetve és csak a sorunkra vártunk.

Ekkor jött be az orvos, látszott, hogy rohant, mert nagyon kapkodta a levegőt.

Közölte, hogy reggel tömegbaleset volt, így csak egy műtő szabad. Kérte, hogy gyorsan döntsük el, hogy kivel kezdünk.

Brian egyből megszólalt, hogy menjen csak a fiatalság.

Tiltakozni kezdtem, ugyanannyi joga volt neki elsőnek menni, mint nekem.

Aztán Brian az öccsének szólított, majd azt mondta menjek csak én, mert ő látni szeretné, ahogy egészségesen visszatolnak ide, hogy jót nevethessen az elkábított fejemen.

Jót nevettünk, majd megöleltem és az orvossal mentem.

Még emlékszem ahogy lefeküdtem az asztalra és több orvos feje is fölém hajolt.

Majd a az altató orvosom a szám elé tette a maszkot és azt mondta lélegezzek mélyeket.

Az utolsó emlékem az volt, hogy azon gondolkoztam nem kéne-e már aludnom… Majd elaludtam.

A műtét 7 órás volt és sikeres.

Amikor órákkal később kinyitottam a szemem egyből Brian ágya felé néztem, hogy lássam nevető arcát, de az teljesen üresen állt. Gondoltam még a műtőben lehet…

A nővér pont belépett hozzám, mert látta, hogy felébredtem. Az első kérdésem Brian volt, de a nővér lesütötte a szemét és nem válaszolt.

Idegesség fogott el, pedig a fejem már nem fájt. Újra kérdeztem… Sőt szinte már kiabáltam.

Kiderült, hogy Brian meghalt a műtétem közben, mert a daganat elért az agyában egy eret és elszakította. Agyvérzést kapott.

Ordítani kezdtem, és az ágyat ütöttem öklömmel. A könnyeim nem maradtak bezárva.

Miattam halt meg. Az én hibámból, egy ilyen ember, egy csupa szív, barátságos vicces és okos ember, aki testvérévé fogadott, és most miattam… halott.