22.RÉSZ

. Robsten II.

After Twilight Saga

22. Rész

/Kristen szemszöge/

Rob szavainak hatására már félúton eleredtek könnyeim.

Láttam megtört arcát, ahogy életének legnehezebb szakaszáról mesél, és bár az elején megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy végre megtudhatom a nagy titkot, és végre megbízik bennem annyira, hogy ezt ő maga mondja el, tovább hallgatva összeszorult a szívem.

Szörnyű lehetett. Először maga a betegség, majd a barátja elvesztése. Már nem csodáltam, hogy Claire majdnem elsírta magát a telefonban, nem lehetett könnyű végignézni ahogy a fia élet-halál tusáját vívja.

Elképzeltem őt ájultan, majd a kórházban ahogy próbálja pozitívan kezelni a dolgokat, majd otthon a fájdalom hatására megtörten, ahogy próbálja túlélni a szörnyű betegséget.

Amikor Brianről kezdett mesélni azt hittem könnyebb lesz. Hogy innentől kezdve minden jól alakul és átsegítve egymást túlélik ezt a poklot. Szinte vágytam arra, hogy megismerhessem fogadott bátyját és köszönetet mondhassak neki mindenért. Ám azonban ahogy a történet végét meghallottam, már nem bírtam tovább, addig is küszködtem a könnyekkel, de aztán valósággal zokogni kezdtem.

Vigasztalnom kellett volna őt, azt mondani, hogy semmiért sem hibás és ne hibáztassa magát, de nem bírtam könnyeimen keresztül egyetlen értelmes szót sem kinyögni.

A borzalmak végére érve csendben maradt és némán meredt maga elé, miközben és a takaróba kapaszkodva vártam könnyeim csillapodását.

Csak a nevét…. Rob… ennyit bírtam kinyögni.

Hirtelen rám nézett, mint aki most eszmél egy rémálomból, és látva könnyáztatta arcom és néma szenvedésem, vonásai megenyhültek.

Úgy éreztem, mintha magam is átéltem volna ebben a néhány percben szenvedését, fájdalma az enyém volt.

Rob óvatosan alám nyúlt és odahúzott magához. Engedte, hogy a nyakát félig átkarolva beletemessem arcom vállába. A hátam simogatta, mintha még mindezek után ő akarna vigasztalni engem.

Nagyjából fél órába telt, hogy egy kicsit lenyugodjak és közben kitudjak nyögni egy „sajnálom”-ot és egy „nem a te hibád volt”-ot.

Rob egyikre sem válaszolt, csak amikor látta, hogy csillapodnak érzéseim halkan figyelmeztetett arra, hogy készülődnünk kellene, mert hamarosan próbák várnak ránk.

Próbáltam összeszedni magam bár olyan voltam, mint egy félőrült. Nemrég esett csak le, hogy mennyire szeretem, most azonban azt a félelmet is átérezhettem, hogy milyen lenne őt elveszíteni. Megpróbáltam felállni, hogy elinduljak a fürdőbe, de félúton visszanéztem rá.

Láttam, hogy tekintete ismét a múltba réved, s nem bírtam magammal.

Visszafutottam az ágy széléhez, majd letérdeltem a szőnyegre, hogy szemünk egy szintben legyen. Magam felé fordítottam fejét, és csókolni kezdtem. Nem számított akarja-e közelségem, nem számított, hogy hevességemben nem a száját csókoltam, hanem éppen ahol értem. Olyan szorosan öleltem amennyire csak maradék erőm engedte, majd érezve, hogy a sírás ismét torkom mardossa felegyenesedtem, és gyorsan kimentem a fürdőbe.

Próbáltam lenyugodni és a fürdőt is a szokásosnál hűvösebbre tekertem.

Már bent álltan a vízsugár alatt és a csempének támaszkodva próbáltam nagy levegőket véve lenyugtatni magam amikor kinyílt az ajtó.

Rob lépett be rajta, rám nézett… Nem akartam tudni mennyire szerencsétlenül festek kisírt szemekkel és piros orral, de jelen pillanatban nem is érdekelt.

Levetkőzött, majd belépett mellém.

Láttam, hogy kicsit összerezzen a hideg víz hatására, de nem nyúlt a kar után, hogy melegebbre állítsa. Úgy gondoltam talán neki is jól esik a nyugtató hűvösség.

Ránéztem. Olyan közel állt hozzám, hogy egészen fel kellett emelnem fejem, hogy a szemébe nézhessek.

Tekintetem kétségbeesett volt és szomorú, ugyanakkor hálás a sorsnak és főleg Briannak, hogy Rob előbb került be a műtőbe, és most itt állhat velem szemben.

Rob nem szólt semmit, csak magához húzott és átölelt. Ez az ölelés most más volt.

Nem volt benne szexuális vonzalom, hanem színtiszta gyengédség és szeretet.

Meghitt pillanat volt ez mindkettőnk számára.

Ott álltunk egymással szemben teljesen meztelenül, ám ez a fajta meztelenség most sokkal többet jelentett, mint a természet adta külső.

Testi és lelki meztelenség volt egyben, szimbolizálva a bizalmat, a lelki egyesülést és a végtelen szerelmet.

Az utóbbit csak részemről, mert én tudtam, hogy mit érzek, de ő nem viszonozta az éjszaka vallomásom.

Tudtam, hogy szeret, vaknak vagy ostobának kellene lennem, hogy ezt ne lássam, de vágytam a szerelmére is.

Reméltem, hogy egyszer vonzalma átlépi majd a vágyak és a szeretet küszöbét.

Nem akartam türelmetlen lenni, tudtam, hogy az elmúlt pár nap alatt mekkora utat tettünk meg egymásért azonban abban is biztos voltam, hogy az idő múlásával a szívem fog megszakadni, ha továbbra sem erősödnek érzései.

Mindezek ellenére a múlt este és a mostani pillanat úgy volt tökéletes, ahogy megtörtént.

Tudtam, hogy soha sem fogom ezt elfelejteni.

Részlet a következő ki tudja hány részből:

„ Éreztem hogy van itt még valami, de nem gondoltam, hogy az eddig történteket lehet még fokozni…Tévedtem”

„ Láttam, ahogy nevetése alábbhagy, vonásai megkeményednek, s az erdőt fürkészi szüntelen”

„A találkozás szörnyű volt, nem gondoltam, hogy az emberek ilyen könyörtelenek tudnak lenni, ha a fájdalom motiválja őket”

„Én nem láttam semmit… Talán csak a képzelete játéka volt… Kellan úgy nézet rá, mint egy őrültre”