9.RÉSZ

Tudtam, hogy találkozni fogunk a díjátadáson, először nem is akartam elvállalni a felkérést, de az ügynököm nagyon erőszakoskodott.  Az igazság az, hogy rengeteget gondoltam rá, bár nagyon nem akartam. Elakartam őt felejteni mindörökre, de nehéz volt, nehezebb, mint valaha gondoltam volna. Sosem tudtunk megbeszélni semmit, mert minden pontos érvem annyira hárította ostobaságnak tűnő zagyvaságokkal, hogy komolyan kételkedni kezdtem abban, hogy valaha is szeretett. Annyira nem voltunk már egy hullámhosszon, hogy rendszerint olyannyira sikerült felhúznia ilyen esetekben, mint még soha senkinek.

összevoltam zavarodva a múlt gyönyörű emlékei mind elhomályosultak, s szinte úgy tűnt, mintha mindez meg sem történt volna. Már az első pillanatban ahogy megláttam vonzotta a tekintetem. Van valami ebben a lányban, ami valahogy mindenkit megfog… Nem az a tipikus szépség, nem is tudnám igazán bekategorizálni. Van egy fajta kisugárzása ami egyszerre sugároz erőt és magabiztosságot, amiből mindenki feltöltődhet, pedig ezek éles ellentétben állnak törékeny alkatával. Olyan mintha egyrészről menedéket nyújtana másrészről viszont mindent elkövetnél, hogy megvédd. Amerikai akcentusát kezdetben viccesen durvának találtam, kifinomultnak mondott angol beszédemhez képest, de mivel Amerikában voltam, valószínűleg inkább én számítottam csodabogárnak választékos beszédemmel.  Megszoktam, beilleszkedtem. Az első pár nap nem igazán tudtam hogyan közeledjek felé, mindig vele akartam lenni, bármilyen ürügy miatt képes voltam felkeresni, de úgy tűnt ez egyáltalán nincs ellenére. Bármit megtehettünk együtt minden jól sült el. A közös ivászatok, melyek során olyan poénok képződtek, melyeket évekkel később is felemlegettünk, a közös barátok és a belső viccek amiken szinte minden interjúban jót derültünk miközben a kérdező idétlenül bután nézett ránk és nem tudta hová tenni válaszainkat.

Jó volt vele beszélgetni, mert mindent annyira máshogy látott. Mindketten makacsok vagyunk ezért elég sokat vitatkoztunk, de a vita sosem fajult veszekedésig inkább amolyan filozófikus eszmefuttatásnak nevezném.

Miután kiderítettem, hogy szeret énekelni, minden alkalmat megragadtam, hogy dalra fakasszam, nemegyszer sikerrel jártam, s ilyenkor imádtam hallgatni egyedi mélyről jövő hangját, mellyel mindig elvarázsolt. Az ő szájából mg az ismertebb slágerek is máshogy szóltak, mindennek mély jelentse volt, minden az ő személyiségét tükrözte. Mások talán kihallották a hamiskásabb hangokat, de én ezeket sosem vettem észre.

Egyszerűen tökéletes volt. Félve hívtam el hozzánk egyik karácsonykor, mert tudtam, hogy ez mennyire furcsa kérés, hiszen minden ember ezt az ünnepet a családjával tölti, ahelyett, hogy a barátaival lógna. A mai napig is pontosan emlékszem arra a pillanatra. Rám nézett, de az arcáról semmit sem tudtam leolvasni, s a tenyerem izzadni kezdett miközben próbáltam szenvedélytelen és nyugodt képet vágni.  Ő meg lazán azt felelte, hogy „Rendben miért is ne”.

Annyira örültem ennek a nem remélt válasznak, hogy nem is firtattam tovább döntését, pedig nagyon is érdekelt volna, hogy a családja mit szólt mindehhez, bár ahogy én tudom, náluk sosem csináltak nagy felhajtást az ünnepekből, mert úgy álltak a kérdéshez, hogy nem csak az az egy nap a szeretet ünnepe, hanem az összes, amit azokkal töltesz, akiket szeretsz.

Az a karácsony volt eddigi éltem legszebb karácsonya. Kristen már ismerte anyuékat, akik egyáltalán nem bánták, hogy ő is velünk ünnepel. Mindig annyira jól kijött mindenkivel, míg én szét izgultam a fejem, minden egyes új emberrel való találkozáskor.

Egy kicsit megváltoztam mellette. Megtanultam spontánnak és lazának lenni, ami sokat könnyített az életemen. Az állandó stressz mindenkit megvisel.

Akkor este jöttünk össze, mindenféle romantika és egyéb felhajtások nélkül. Ő így szerette, bár én azért hű maradtam magamhoz, és nem egyszer csempésztem be kapcsolatunkba ezt a fajta figyelmességet, s úgy tűnt ő is hozzám igazodik. Annyira passzoltunk egymáshoz, szinte kiegészítettük egymást, mint a mágnes két ellentétes pólusa.

Bevallom soha nem volt még ilyen hosszú és felhőtlen kapcsolatom. Már szinte a lánykérést terveztem, bár tudtam, hogy nincs egyszerű dolgom, amikor Kristen egyszer csak kezdett megváltozni. Egyszerű veszekedésekkel kezdődött… Miért nem bírok elpakolni magam után és hasonlók. Ez sosem jelentett addig problémát, pláne hogy egyikünk sem volt az a túlzott rendmániás. Aztán jött sorra az összes többi. Miért beszélek azzal a lánnyal, miért késtem stb…

Persze mindennek megvolt a logikus magyarázata, és eddig sohasem fordultak elő efféle fennakadások. Kezdett egyre kiborítóbb lenni. Veszekedéseket kezdeményezett és lassan ő maga mondta le a találkozóinkat mondvacsinált indokokkal.

Amikor szünetet kért nem bírtam szóhoz jutni, csak szépen lassan felment bennem a pumpa és kiabálni kezdtem, mire ő azt mondta, hogy na pontosan ezért van szükség a szünetre… Mintha minden az én hibám lett volna. Nem értettem őt…. Reménykedtem, hogy az egész csak egy rossz álom, vagy csak egy teszt. Hogy egyszer csak odajön hozzám, és a képembe röhög, hogy ezt jól bevetted Pattinson majd megcsókol és minden a régi lesz.

A barátaim jobban átlátták a helyzetet. Már régóta mondogatták, hogy ők is látják, hogy mi történik és hogy, sajnálják, de Kristen már nem szeret engem.

Nem volt okom kételkedni bennük, hiszen közös barátok voltak, ők sosem akartak rosszat egyikünknek sem, de az ember naiv és álmodozó így próbáltam még egy ideig azt hinni, hogy nekem van igazam és ők tévednek…

Egy hónapja állt már fenn ez az állapot és Kristen még csak felhívni is nagyritkán volt hajlandó.

Bobby koncertjén aztán kitört a kanmuri és Tom táncos lányokkal lepett meg minket annak örömére, hogy megünnepeljük, hogy szinglik vagyunk. Megünnepeltem…

Ezek után nagyon rosszul éreztem magam és rettenetesen dühös voltam amiért elárultam őt, bár közben azt hiszem csak reméltem, hogy ez a dolog nem hagyná közömbösen az érzéseit.

Pár napig gyötrődtem, majd amikor Ash felkeresett és beszélgetni kezdtünk, kitálaltam neki, mert látta, hogy milyen rossz passzban vagyok. Amikor már nem bírta tovább nézni önmarcangolásom azzal próbált nyugtatni, hogy nem tettem semmi rosszat, és hogy akkor most már kvittek vagyunk Kristennel. Én csak néztem, hogy mégis mi a fenéről beszél, amikor elmondta, hogy Kristen is hasonló cipőben jár, mint én.

Pár napig próbáltam emészteni a dolgokat, de a dühöm nem csillapodott. Pár pohár után írtam neki egy sms-t melyben elég nyersen közöltem negatív érzéseim iránta, és a válasz nem is késett soká…

Innentől elindult az egész kapcsolatunk végleges leamortizálása és nem volt visszaút…

Próbáltam tovább élni az életem, mintha mindez meg sem történt volna, de az események olyan mély nyomot hagytak bennem melyet nem bírtam megemészteni. A legrosszabb az volt, hogy úgy éreztem még mindig szeretem és hogy megtudnám neki bocsátani amit tett, pláne, hogy én is megtettem, de a szavai, a hideg elutasítása és nemtörődömsége olyan kapukat zárt be bennem, melyek nem voltam benne biztos, hogy valaha is újra kinyílnak…