11.RÉSZ

 Ezt a rész Lillucim miatt teszem fel, mert pár napra itthagy minket (L)

Robsten III.


In the enchantment of the desire

A vágy bűvöletében

/Kristen szemszöge/

Rob távozása után pár perccel én is haza indultam.  Kocsival mentem, mert a sok ital és a sok óra éjszakázás ellenére teljesen jól éreztem magam. Annyira hihetetlen volt ez az egész nap, hogy nem voltam benne, hogy ennyi mindent feltudok dolgozni.

Először is újra találkoztunk Robbal, aztán kitört a háború. Később meg az ismeretlen pasas aki elintézte az estém hátralevő részét. Még most is beleborzongtam a tudatba, hogy majdnem megerőszakoltak. Ma úgy tűnik elég későn esnek le a dolgok… Utána  szörnyű vagy aztán Rob.

Úgy érzem magam, mint aki hosszú ideje egy időkapszulába zárva élt, s most úgy tekintene körül a világban, mint még soha azelőtt. Mint egy kisgyerek, akinek minden új, mindenre rácsodálkozik és mindent megkérdez, mert egyre többet és többet szeretne tudni.

Reggel van… Hihetetlen milyen gyorsan elrepült ez a kis idő amit együtt töltöttünk, pedig a hangulat cseppet sem olt oldott és vidám.

Lefeküdtem vele… Mégsem érzek semmit, csak olyan....hihetetlen. Nem akarok rá gondolni, de amióta újra láttam folyamatosan csak ő jár az eszemben.

Nem is éreztem mennyire fáradt és álmos vagyok, egészen addig amíg meg nem láttam a frissen vetett ágyamat. Azonnal lefeküdtem és csak remélni tudtam, hogy a bennem rejtőző tetemes alkohol mennyiség kiüt annyira, hogy ne álmodjak össze mindenféle hülyeséget.

Délután kettőkor csengetésre ébredtem. Kivételesen nem voltam mérges, mert valahogy kipihentnek éreztem magam, és ha többet alszom a végén még megfájdul a fejem.

-         Oh szia Peter- nyitottam ajtót kedvesen, mert örültem ritkán látott barátomnak.

-         Kristen, öltözz mennünk kell.

-         Hogy mi? Hova? . kérdeztem meglepetten.

-         A kórházba. -mondta sürgetve és arcára aggódás ült ki.

Azonnal öltözni kezdtem.

-         Mi történt?- szemeim előtt rémképek sorakoztak barátaim sebzett képeivel.

-         Nikkinek balesete volt. Egy vadnyugati filmet forgattak a külvárosi stúdióban és leesett a lóról. Többet én sem tudok. Egyik barátom a filmbéli partnere ő hívott fel, miközben a mentőt várták.

-         Úristen….- többet nem bírtam kinyögni, csak megperdültem tengelyem körül, hogy magamra kapjak mindent, ami csak a kezem ügyébe került.

Alig öt perccel később már a hotel aljánál álltunk és bevágódtunk egy taxiba. Peter bemondta  a kórház nevét és a sofőrt némi pénzzel sikerül meggyőznie arról, hogy ne a legnagyobb dugóba akarjon odajutni.

Az épület mely elé húsz perc múlva leparkoltunk hatalmas volt, mint egy óriási kőtömb, persze minden luxuskellékkel megáldva. Kettesével szeltük a lépcsőket egészen a hatalmas előtérig ahol egy hatalmas nővérpultot találtunk. Ha nem lett volna ennyire kétségbeejtő a helyzet valószínűleg leálltam volna egy pillanatra, hogy rácsodálkozzak erre a monstrumra.

Peter megfogta a kezem és a pult felé húzott, majd azonnal leszólította a nővért.

-         Jó napot! Nikki Readet keressük, ha jól tudjuk nemrég hozták be és lovasbalesete volt.

A nő kételkedve végigmért minket majd megkérdezte:

- A sajtótól vannak?

- Dehogy barátok és kollégák!- mondta Peter és látszott rajta, hogy a szokásos udvariasság egyre jobban nehezére esik.

- Csak a családtagoknak szolgáltathatok ki információt. Sajnálom.

Kész. Magunkból kikelve hadarni kezdtünk mindketten. Nálam becsúszott pár káromkodás is, de most egyáltalán nem éreztem magam illetlennek emiatt.

-         Héjj nyugalom!

Mindketten a hang irányába fordultunk és reméltük, hogy megoldódik a probléma. A gyomrom bukfencet vetett, de próbáltam nem foglalkozni ezzel az érzéssel.

-         Rob! Végre, mi a fene folyik itt! Mi van Nikkivel?- Peter azonnal felé sietett és atyailag átölelte.

Én megkövülten álltam, majd hirtelen visszatér belé az élet és odasiettem hozzájuk, hogy megtudjam mi történt, majd meglepődtem amikor Rob szinte nevetve mesélt valamit Peternek.

-         Mi… Mi történt?

Rob nem válaszolt, de Peter immár mosolygós arca csak úgy sugárzott a megkönnyebbüléstől.

-         Semmi súlyos Kris! – mondta és megölelt, de látva értetlenkedő tekintetem elengedett és gyorsan tovább folytatta.

-         Nikkinek semmi baja, azon kívül, hogy eltört a kisujja. Az ijedtségtől ájult el és azért ijedt meg mindenki, mert azt gondolták, hogy beütötte a fejét.

Megkönnyebbülten sóhajtottam.

-         Ohh… - fújtam egyet, s én magam is nevetni kezdtem és újra megöleltem Petert.

Vártunk pár percet mire Nikkit kiengedték.

Nagyon meghatódott ahogy meglátott minket, és bocsánatot kért amiért ennyire megijesztett bennünket.

Mindennek ellenére sajnáltam, mert arca kissé elkínzott volt. Elmesélte, hogy nagyon csúnyán tört el az ujja és ezért először helyre kellett rántani a csontot.

Letörölte az izzadtságot homlokáról, majd mosolygósan felénk fordult.

- Azt hiszem megérdemlitek, hogy kárpótoljalak titeket ezért az ijedelemért, úgyhogy mit szólnátok hozzá, ha beülnénk valahova?- kérdezte mosolyogva.

- Ez nagyon jó ötlet! – de először hazaviszünk, hogy átöltözhess és lefürödhess, majd utána inkább én hívlak meg titeket srácok jó? Úgyis nagyon hiányoztatok!

Megbeszéltük, hogy mindannyian hazamegyünk, hogy felfrissíthessük magunkat aztán két óra múlva találkozunk az étteremben.

A taxi viszonylag gyorsan megállt és azonnal beültem, mert már nagyon hiányzott egy kiadós fürdő. Bemondtam a címet majd elindultunk.

Sokáig kanyarogtunk a külvárosban, olyan volt, mintha csak körbe- körbe keringenénk.

Ideges lettem, és a megkértem a sofőrt, aki látszólag még csak azt sem tudta, hogy melyik városban vagyunk, nem hogy azt merre kell menni, hogy tegyen ki és inkább hívok egy másik taxit.

Elindultam egy forgalmasabb út felé, amikor megismétlődött a tegnapi manőver. A sofőr hátulról lefogott, bilincs fel, szemkendő fel és visszacipelt a taxiba.

Most már nem bírtam megőrizni a hidegvérem, utáltam ezt a pasast! Kiabálni és rugdosni kezdtem, haragom soha nem látott formát öltött…