Stewson

17. Rész

Sikítva ébredtem, mintha egy újabb rémálom gyötört volna, mely valóságosabb volt az összes eddiginél.

Egy édes kisbabáról álmodtam aki rám nézett majd elmosolyodott és felém nyújtotta apró kezecskéit.

Felé akartam nyúlni, minden vágyam az volt, hogy a karomba vegyem és magamhoz öleljem, de akkor váratlanul visszahúzta kezeit, arcáról eltűnt a mosoly majd síró könnyes tekintettel elhalványult majd eltűnt.

Én csak azt tudtam kiáltani, hogy ne! Ne menj el! Ne hagyj itt!

Éreztem, hogy valaki hozzám ér, hallottam, hogy kétségbeesetten a nevemen szólítgat.

Ekkor ébredtem fel.

Éjszaka volt. A szobámban találtam magam, csak a kislámpa fénye világított.

Nem voltam egyedül, Rob ott ült az ágy szélén, ezek szerint ő ébresztett fel.

Arca fal fehér volt, tekintete aggódó és volt benne valami nagyon szokatlan amit nem tudtam megmagyarázni.

- Sajnálom, hogy felébresztettelek- mondtam mosolyogva.

- Kristen… Te… Jól vagy?

- Igen, csak rosszat álmodtam.- volt már ilyen máskor is most mi van?

Rob csak nézett rám, mintha valami porcelánbaba lennék aki bármelyik pillanatban összetörhet.

- Kimegyek a mosdóba- mondtam, azzal felálltam és elindultam.

Egy pillanatra azt hittem, hogy feltartóztat, mert minden egyes mozdulatomat figyelemmel követte.

Ahogy kiértem hidegvizet engedtem és leöblítettem az arcomat.

Nagyon jól esett, mégis volt valami abszurd ebben az egészben, min amikor rossz érzésed van és tudod, hogy valami nagyon fontos kiment a fejedből, de mégsem tudsz rájönni, hogy micsoda.

Kezem, mint mostanában sokadszor a hasamra tévedt. Ekkor lassan elindult a rémület. A hasam ernyedt volt és puha. Minden egyes részlet mint egy tőrdöfés kúszott be a fejembe.

A forgatás, a labda a kisgyerek, a fájdalom és a sok vér.

Az álom… Az álom valós volt.

Elvesztettem. Elvesztettem őt. Az én pici babámat.

A könnyek már maguktól törtek ki, a düh, fájdalom, csalódottság és a mérhetetlen űr amit éreztem elviselhetetlen volt.

Csapkodtam magam körül, mint egy őrült, kikelve magamból.

Minden tárgy ami körülöttem volt hangos csattanással ért földet.

Felálltam majd kifutottam a fürdőből bele egyenesen Robba.

Megfogott, leakarta szorítani kezeim, hogy ne tehessek több kárt.

Most őt ütöttem ahol csak értem. A mellkasát a vállát, nem számított.

Ő csak állt előttem, a kezei még mindig szorosan derekamat tartották.

Nem védekezett még csak fel sem szisszent.

Üvöltöttem vele, kértem mondja azt, hogy ez az egész nem igaz, hogy a kisbabánk nem halt meg!

Kimerültem. Nem bírtam már sem üvölteni, sem támadni.

A könnyeim csorogtak tovább megállíthatatlanul.

Felnéztem rá. Az arca nagyon komor, homloka ráncolódott, egyfajta alázat látszott rajta.

Szemei mérhetetlen fájdalmat és bánatot tükröztek.

De ami végképp tehetetlenné tett az az arcomra lehulló könnycsepp volt, mely nem tőlem származott. Rob hangtalanul, férfiasan sírt.

Fejem a mellkasára helyeztem és engedtem ölelésének.

Soha az életben nem fájt még ennyire semmi úgy éreztem, mintha minden összedőlt volna körülöttem, mintha minden jó a világon megszűnt volna létezni.

/ Robert szemszöge/

Meghűlt a vér ereimben amikor láttam a szinte pörgő kocsit, majd Kristent vérben fürödve.

Azonnal kiemeltem a kocsiból és orvosért kiáltottam.

Az anyósülésen lévő kamerás ugyanolyan értetlenül nézett, mint én.

A doktor hamar megérkezett a stábnak ugyanis bérelt, állandó ügyelete volt.

Azonnal beültünk s a rendelője felé hajtottunk.

A fehér szobába érve feltettem Kristent az orvosi ágyra és várakozóan de ugyanakkor sürgetően az orvosra néztem.

Megütközve emeltem rá tekintetem mikor arra kért kint várakozzak.

Nem. Egy tapodtat sem mozdultam. Nekem mellette van a helyem.

Pár egyszerűbbnek tűnő vizsgálat után rám nézett és megkérdezte, hogy én vagyok. e a barátja.

Hányszor hallottam már ezt a kérdést, de most kivételesen úgy éreztem, hogy őszintének kell lennem.

- Igen, én.

- Akkor tehát önnel kell közölnöm a szomorú hírt.

Értetlenül néztem rá.

- Sajnálom fiam, de a barátnőd elvetélt.

Itt elvágtak nálam minden szalagot, egy árva szó sem jött ki a számon.

Egyből hazavihettem őt. Átöltöztettem, majd ágyba helyeztem.

nem bírta felfogni a történteket.

Hát mégis megtartotta. Minden hazugság volt. De meddig akarta még titkolni?

Iszonyatosan mérges voltam rá, a szobát is átkutattam lehetséges magyarázatokat keresve.

Találtam pár könyvet és videó kazettát.

De ami szíven ütött az egy térkép volt, lehetséges „menekülési” útvonalakkal.

Egyik cigit szívtam a másik után.

Nem tudtam felfogni hogy lehetett erre képes.

Egyből minden értelmet nyert: a cigiről való leszokás, a bűnbánó pillantások, a ragaszkodás

A mérgem kezdett átcsapni valami másba. Szégyenbe, sajnálatba és valami szívsanyargató bánatba.

Éreztem a veszteséget. Az én kisbabám, akiről már egyszer kínkeservvel lemondtam, most végleg elveszítettem.

Visszamentem hozzá. leültem és néztem órákon keresztül.

Nagyobb szerelmet éreztem, mint valaha, de ez most nagyon sok bánattal párosult.

Nem tudtam őt gyűlölni azért amit tett, sokkal inkább magamat amiért ebbe a választásba kényszerítettem. Talán ha teljes mértékben támogatom, ha jobban odafigyelek rá, magam is rájöhettem volna. Lágyan végigsimítottam arcán, mintha ezzel lemoshatnám bűneim nyomát.