Stewson

10.Rész

/Kristen szemszöge/

Már tudatomnál voltam egy ideje, de szemem még nem mertem kinyitni.

Elraboltak és váltságdíjat követeltek. Hallottam a telefonbeszélgetéseiket.

Az első alkalom után meg sem mertem többet nyikkanni.

Rengeteget voltam eszméletlen. Bár azt hiszem ennek valójában örülnöm kellett volna.

Ébren is álmomban is csak egy arc lebegett szemem előtt.

Egy arc aki miatt küzdeni és könyörögni akartam az életben maradásért.

Nem akartam elhinni, hogy minden ami jó, hogy romolhat el ilyen hirtelen.

Azt mondták, hogy nem ölnek meg ha megkapják a pénzt.

De hát azt is mondták, hogy nem bántanak ha nyugton maradok, mégis megtették.

Utolsó álmom annyira mesés és élethű volt. Azt álmodtam egy kocsiban voltam vele.

De az álom sajnos nem tartott sokáig.

Elhatároztam magam, kinyitom a szemem és szembenézek végzetemmel.

Már felvoltam készülve a félhomályra mely mindig fogadott egy-egy ilyen szörnyű ébredés után.

Mintha ólomsúly tapadt volna szemhéjamra.

Aztán lassan, küszködve azért mégiscsak sikerült.

Hunyorognom kellett annyira fényes volt.

Világos és fehér. Miután szemem lassan megszokta ezt a hatalmas változást lassan, fokozatosan minden élesebbé vált.

Körülöttem hatalmas gépek, melyek pittyegő hanggal jelezve szívem minden mozzanatát.

És a szag. Nem is értem eddig miért nem tűnt fel, ez a jellegzetes kórház szag.

Éreztem lassan minden feszültség felenged bennem. Megmenekültem.

Hihetetlen érzés, valóban mintha minden új értelmet nyerne.

int amikor az ember a legrosszabb rémálmából ébred és felocsúdik, hogy minden rendben, mert az élet sokkal rosszabb is lehetne.

Azért ahogy végignéztem magamon megtaláltam a „rémálmom” valódiságát igazoló nyomokat.

Karomból infúzió csöve lógott, de ami szembetűnőbb volt az a csuklómon éktelenkedő vörös kisebesedett sáv mely a kötél nyomaira emlékeztetett.

Testem egyik pontján sem éreztem fájdalmat, bizonyára kaptam egy adag fájdalomcsillapítót.

Lassan felültem, már annyira hiányzott a mozgás, mint a biztonságérzet.

Valami furcsát éreztem tarkómon ezért odanyúltam, és éreztem egy gézszer anyagot és ragasztó csíkját.

Kicsit szédültem még a sok alvástól, de alapjában véve hálás voltam minden apró mozdulatért.

Szemléletesebben körülnéztem szobámban és majdnem elbőgtem magam.

Tele volt virágcsokrokkal, jobbulást kívánó lapokkal, plüssökkel.

Egyedül voltam ugyan, de éreztem, hogy barátaim nem hagytak magamra csak épp egy magányosabb órában ébredtem.

Mozogni akartam, sétálni emberekkel találkozni.

A következő lépés elég merész húzás volt tőlem, de megakartam szabadulni minden béklyómtól ami visszatartott és úgy gondoltam elég erős vagyok ahhoz, hogy a továbbiakban magamat tápláljam vagy bevegyek egy fájdalomcsillapítót.

Lekapartam hát a ragtapaszt kezemről majd kihúztam a tűt.

Pár vércsepp kárba veszett ugyan, de megszabadultam infúziómtól.

Lassan bizonytalan léptekkel indultam az ajtó felé.

Kint először két idősebb beteggel találkoztam, kedvesen megérdeklődtem tőlük az utat doktoromhoz.

Segítőkészek voltak, de ahogy elbúcsúztam tőlük a kórházi hálóingükre tapadt a szemem.

Egyszerű, fehér lenge ruha volt.

Végignéztem magamon. Majdnem elnevettem magam.

Rajtam egy nőies, sötétkék selyemszerű hálóruha volt, egyből kitaláltam látogatóim kilétét.

Nikki és Ashley természetesen.

Elképzeltem ahogy ők ketten eszméletlen testem fölött aggódó pillantások sora közben megbeszélik mennyire előnytelenül áll nekem a kórházi divat és lerohannak vásárolni. :D

Folytattam utam a doktor irodája felé amely a következő folyosóról nyílt.

Szerencsére nővérekkel nem találkoztam útközben.

Megálltam az egyszerű szerkezetű fehérre festett ajtó előtt. Beszélgetés hangját halottam kiszűrődni.

Kezem lassan felemeltem és bekopogtam.

Hallottam a bebocsájtást engedélyező hangot, majd benyitottam.

Két férfi állt velem szemben és mindkettő elképedve bámult, majd az egyik odajött és átölelt.

Úgy szorított, hogy szinte magába olvasztott.

Én pedig folyamatosan könnyesedő szemekkel próbáltam felfogni, hogy ismét a karjaiban tart.

Robert… Csak öleltem és öleltem amennyire csak a mostani erőmből kitelt.

Egy percre elhúzódott, de csak azért, hogy végignézzen rajtam nem hitte el, hogy tényleg itt állok előtte.

Majd arcomat kezei közé véve végigcsókolta mindenem amit csak ért. Majd könnyek és nevetés egyvelege közben végre megkaptam az első igazi gyengéd és hosszú csókomat.

Olyan volt mint a mennyország. Érezni őt újra, szorosan az illatát a bőrét a száját.

Belenézni gyönyörű, örömtől csillogó szemébe.

Miután kicsit lecsillapodtunk és felfogtuk, hogy újra együttlehetünk az orvosra terelődött figyelmünk.

Nem akartam egy perccel sem tovább itt maradni a kórházban. Rob azt mondta azért hallgassam meg a dokit, mert mindenképpen úgy kell cselekednünk, ahogy az az egészségemnek a legmegfelelőbb.

Végül én nyertem bár azért pár feltételt el kellett fogadnom.

Kiderült, hogy sok vért és folyadékot vesztettem, de ezt már pótolták azóta amióta itt vagyok. Egész pontosan 3-om napja.

A sebet összevarrták fejemen 3 nap múlva vissza kell jönnöm kiszedetni a varratokat. A doki azt ígérte nyoma sem fog maradni, ahogy a karomon éktelenkedő csíkoknak sem.

Arcomon a korábbi kékzöld foltok már egy kevésbé feltűnő sárgás színben tündököltek.

Azonban egy rettenetes feltételt még el kellett fogadnom. Rob csak akkor visz ma innen haza ha hozzá megyünk és ő ápol amíg teljesen fel nem épülök.

Természetesen minden feltételbe belegyeztem.

Végszóra anyám is betoppant, aki mint kiderült éppen azét volt távol, hogy összegyűjtsön minden Cd-t aminek hangjától talán felébredek. Lehet senki sem közölte vele, hogy nem kómában vagyok csak a sok fájdalomcsillapító és altató hatására vagyok ilyen állapotban?

Ahogy meglátott a nyakamba ugrott, ami szegény Robnak elég fájdalmas lehetett mivel éppen az ölében ültem.

Mindent elmeséltünk neki, kis zsörtölődés után azonban hajlandó volt lemondani azon anyai jogáról, hogy ő ápolja egy szem lányát.

Rob figyelmességének és odaadó gyógyítási módszereinek köszönhető két hét múlva újra a régi önmagam voltam. Megszabadultam a fájdalomcsillapítóktól kivéve persze egytől.

Robert szájától.

Barátaink mindennap látogattak és már lassan eljutottunk odáig, hogy egy-két vicc is született halálközeli élményemről.

A rajongók semmit sem sejtettek a kollégák és a kórház tagjai is mind nagyon diszkréten kezelték az esetet.

Újra visszatértem régi szerepembe és büszkén feszítettem a vörös szőnyegen és válaszolgattam a kérdésekre.

Az orvosok tényleg jól dolgoztak nyoma sem maradt sérüléseimnek.

Egyre jobban lefoglalta gondolatom egy régi ígéretem ami nem hagyott nyugodni.

A nappaliban ültem a kanapén, fogtam a kezemben a távirányítót megnyomtam a gombot majd hallottam a berregő hangot. / :D/

A telefonom megszólalt ezért inkább mégis kikapcsoltam a Tv-t.

Nikki hívott aki régi szokása szerint velem szeretett volna vásárolgatni.

Soha jobbkor- gondoltam magamban és ezt kivételesen komolyan is gondoltam.

Fél óra múlva már az üzleteket jártuk aztán amikor megvettem a már rég kigondolt anyagot elköszöntem majd sietve távoztam.

Tudtam nincs sok időm addig míg Rob hazaér.

Gyorsan lezuhanyoztam, gyors fogmosás, pár gyertya és hangulatvilágítás.

Majd újra bevettem magam a fürdőszobába és magamra kaptam a különleges alkalomra választott falatnyi csipkés anyagot.

Tőlem távolt állt eddig az efféle fondorlat mégis ahogy belenéztem a tükörbe, tökéletesen elégedett voltam.

Azt hiszem gyakrabban járok majd efféle boltokba.

Hallottam a kulcs zörgését, gyorsan az ágyhoz szaladtam és egy szexi pózba vágta magam.

A zár kattant, az ajtó kinyílt.

A várt hatás nem maradt el…