Stewson

9.Rész

Lassan ébredezni kezdtem. Volt egy furcsa álmom, amiből szerettem volna minél előbb felébredni.

Aztán valami mégis annyira furcsa volt. Talán az alattam elterülő kemény felület, vagy az orromat megcsapó furcsa szag. Kezeimet szokatlanul nehéznek és zsibbadtnak éreztem.

A környezet melyben ébredtem annyira idegennek tűnt..

De ez az orrfacsaró bűz mégis ismerős valahonnan. Ez… Vér.

Szemeim hirtelen felpattantak

Az ismeretlen szobában melyben feküdtem félhomály volt.

Felakartam állni és körülnézni, hátha beugrik valami arról, hogy kerültem ide.

Több dolog történt egyszerre.

A hirtelen mozdulat hatására a fejembe nyílalt egy éles fájdalom, a kezeim és lábaim nem mozdultak, és megtudtam miért érzek vér szagot.

Teljes pánik lett úrrá rajtam amikor végre felfogtam a helyzet súlyosságát.

Beugrott minden a tegnap éjszakáról és támadóm elmaszkírozott félelmetes külsejéről amely megrémített.

Kiabálni kezdtem, úgy üvöltöttem, mint még soha. Segítségért, az életemért.

A szobaajtó kivágódott és egy sötéthajú goromba tekintetű számomra teljesen idegen férfi rohant be rajta majd egy jól irányzott öklössel ismét a feledés homályába taszította elmém.

/Robert szemszöge/

Már alig vártam, hogy újra Kristennel lehessek.

El sem tudtam képzelni mennyire fájhat valakinek a hiánya aki akár csak egy rövid időre nem lehet velem.

Szerelmes vagyok ez már biztos, talán sosem voltam még ennyire biztos semmiben.

A rengeteg munka ami itt várt rám nem is tűnt olyan nehéznek, csak azt sajnáltam, hogy a nap nem 48 órából áll, mert akkor sokkal többet dolgozhattam volna, hogy előbb otthon lehessek.

Otthon… Na ezen mosolyognom kellett.

Úgy tűnik már ott az otthonom ahol a szerelmem.

Vagy fél órája végeztem mára sajnos nem mindenki volt hajlandó a véget nem érő éjszakázásra.

Próbáltam is hívni Kristent, de nem válaszolt. Biztos alszik. Elvére New Yorkban is már későre jár az idő.

Éppen lefekvéshez készülődtem magam is amikor megszólalt a telefonom.

Á…Chris az.

Megnyomtam a gombot, nyögtem egy hellót, majd a nagy hadarásból próbáltam kiszűrni a lényeget.

Végre megértettem mit beszél. Ereimben meghűlt a vér. Mozdulni sem tudtam, a telefon is kiesett a kezemből, de furcsa módon nem érkezett a várt puffanás.

Kristent elrabolták és váltságdíjat követelnek.

Mint minden ismert embernél ez a veszély náluk is fent állt, őrült rajongók, támadni is kész paparazzik, de a közös és kötelező nyilvános szerepléseken kívül úgy gondoltuk mindvégig, hogy nincs szükségünk Security szolgálatra.

Mindenki ragaszkodott a csöppnyi kis magánéletéhez.

Most azonban már bármit megadtam volna, ha legalább Kris biztonságát óvja valaki.

Nem voltam képes felfogni. Pont őt, pont azt a nőt aki legtöbbet jelenti számomra a világon.

És vajon már mennyi ideje tarthatják fogva? Vajon mekkora testi és lelki kárt okoztak már benne?

A telefon után nyúltam, szerencsére az ágyon landolt.

-Azonnal megyek- mondtam Chrisnek, bár nem voltam benne biztos, hogy hang is jött ki a számon.

Az idegességtől remegő kezekkel tárcsáztam a következő számot.

- Egy magánképet kérnék amilyen a leggyorsabbat! Azonnal!

Fél óra múlva a gépen ülve lassan visszatért belém a lélek.

Az agyam kattogot, a gondolatok csak úgy cikáztak fejemben.

Már a gondolat, hogy itt ülök tétlenül miközben ő a kínok kínját éli át, teljesen megőrjített.

Chrissel folyamatos telefonkapcsolatot tartottam fenn, de még nem érkezett újabb hívás.

A kért összeg már rég egy táskában pihent, a stúdió sem habozott a hír után egyből rendelkezésre állították a pénzt.

Persze… Nekik mindegy a személy ők csak a bukásukat látnák Bella karakterének lecserélésében.

Markom összeszorult, éreztem ahogy körmeim húsomba vágnak.

Jött a megváltó hívás. Semmilyen kompromisszumra nem voltak hajlandók, a feltételek filmekbe illők voltak.

Semmi rendőrség, egy ember a táskával egy megbeszél helyre lány és pénz csere egyszerre.

A hangját viszont nem hallhattuk.

Azt mondták éppen pihen.

Rémképek gyötörték elmém amitől majdnem megőrültem.

Látnom kell őt azonnal, hallanom a szíve dobogását, éreznem a száguldó vért vékony bőre alatt, látni az életteltei csillogó szemeit.

Eldöntöttem.

A terv végre megszületett.

Azonnal a telefonhoz nyúltam ismét, Chris már az első kicsengé után felvette.

- Én… Én viszem el a pénzt!- mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nem Rob ez őrültség! Ha Kristen és te... Ha mindkettőtökkel…

Hallottam a páni félelmet hangjában.

Hallottam, hogy lenyel pár könnycseppet.

Megenyhült a hangom.

Igaz barát, ő tényleg minket félt nem a hiányozni készülő összeget, vagy a készülő filmeket.

Higgadtságot magamra erőltetve felsorakoztattam neki érveimet, na nem mintha szükségem lett volna az engedélyére.

Beszéltem neki szerelemről, féltésről, kétségbeesésről és az életemről mely nélküle semmit sem érne.

Az ő halk válasza miután síri csendben végighallgatta szívem hangjait annyi volt:

„ Már értem miért a New Moon a kedvenced a sorozatból… És miért volt olyan könnyű eljátszanod Edward érzéseit Rob… Mert nem kellett színészkedned.

Azzal letette a telefont.

Megkaptam hát a nem kért engedélyt. Ismét kinéztem a vasmadár ablakán, már közel jártunk.

Egy óra múlva már a többiekkel együtt vártam a végső csörrenést.

Mindenki arcán ugyanazt a félelmet láttam végigsuhanni amit magam is éreztem.

A máskor mosolygós, jó kedvű emberek most mind pislogás nélkül figyelték a telefont szinte egymásra sem nézve.

Ashley sírógörcsöt kapott amikor megtudta ezt a borzalmat és természetesen magát hibáztatta.

Senkire sem hallgatott, de nekem talán sikerült egy kicsit megnyugtatnom.

De engem ki fog megnyugtatni?!

Az egyetlen személy aki erre jogosult ki tudja része-e még ennek a világnak?!

Szívem folyamatos görcsben volt mióta megtudtam mi történt.

Megszólalt végre megszólalt! Az átkozott telefon nem sokkal később panaszosan csengett majd a gépileg eltorzított hang közölte a helyet és az időpontot.

Fél órám volt csupán. Nem késlekedtem.

Azonnal megragadtam a táskát s az ajtó felé indultam.

Társaim, barátaim mind megérintettek sok sikert kívánva.

Beletelt vagy fél percbe mire remegő kezeimmel a kulcsot az indítóba csúsztattam.

Majdnem padlógázzal indultam el, de aztán szerencsére meggondoltam magam.

Nem kellenek rendőrök a nyakamra, azzal mindnet elveszíthetnék.

Alig húsz perccel később megérkeztem úticélomhoz.

Egy elhagyatott parkológarázsban voltam valahol New York közepén.

Kiszálltam a kocsiból. A táska a kezeim közt pihent.

Úgy szorítottam, hogy szinte elzsibbadtak ujjaim.

Nem sokkal később láttam szemből bekanyarodni egy rendszám nélküli autót.

Tudtam, hogy rájuk várok.

Pár méterre előttem álltak meg, majd a fényszórót maximumon a képembe világították.

Hirtelen nem láttam semmit, szemeim szinte görcsbe álltak a hirtelen jött fénytől.

Hallottam pár kiáltás, majd egy enyhe puffanást.

Éreztem ahogy két erős kéz a földre taszít majd a táskát kicsúszni kezeim közül.

Nem álltam ellen, tudtam ez az egyetlen esélyünk.

Aztán olyan hirtelen lett vége ahogy kezdődött.

A fény eltűnt az autó éles csikorgással eltűnt látképemből.

Aztán megpillantottam őt. Ott feküdt tőlem pár méterre.

Felálltam majd kétségbeesetten odarohantam hozzá.

A feje és pólója csupa vér, tarkójánál egy mélyebb sebet láttam.

Arcán kék-zöld foltok éktelenkedtek.

Nem tétlenkedtem, sokkos állapotban voltam, de tudtam az első és legfontosabb, hogy kórházba szállítsam.

A szíve alig hallhatóan de dobogott. Ez volt az első melyről megbizonyosodtam. Csak imádkozni tudtam, hogy ne egy múló tünemény legyen.

Magam mellé ültettem, fejét a vállamnak döntöttem.

Most már semmi sem állíthatott meg a száguldozásban.

Az utat figyelve egyszer csak éreztem, hogy megmozdul.

Ránéztem, a szeme nyitva volt. Engem nézett.

Éreztem, hogy apró kezei az enyém köré fonódnak, fejét visszahelyezte vállamra.

„Szeretlek”… szinte csak egy sóhaj volt, mi elhagyta száját… Ismét elájult.

Szívem most hirtelen felengedett, szabad utat engedve könyeimnek.