Stewson

14. Rész

Mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna ebben a síri hangulatban, anyám hirtelen berobbant az ajtón és átvette az irányítást.

Rob és én kivételesen hallgattunk rá és minden utasítását szó nélkül végrehajtottuk.

Alig tíz perccel később már a kocsiban ültünk és az orvosom magánrendelője felé hajtottunk.

Gondolataim vészes sebességgel száguldoztak fejemben. A lábam és kezem remegett az idegességtől.

Robra pillantottam, de ő nem nézett rám. Nagy sokk volt ez mindkettőnknek.

Ugyanazt a kétségbeesést láttam rajta amit én magam is éreztem,

Ismét előre fordultam, szemeim könnyel teltek meg. Féltem.

Féltem, hogy elveszítem őt.

Egy kezet éreztem sajátomra csusszanni, majd egy gyengéd szorítást mely egy kis erőt lehelt félholt testembe.

Ismét felnéztem, ő pedig egy bátorító bár nagyon halvány mosoly kíséretében azt mondta „ Együtt”.

Ennyit bírt csak elhalkuló hangján kinyögni, de ennyi most elég volt . Tudtam, hogy őszinte és szenvedésem egy kicsit enyhült.

Éreztem, hogy elem marad bármi történjen is.

Szinte valósággal büszke voltam most rá ebben a pillanatban elvégre hány „cserben hagyásos” szomorú történetet hall az ember manapság.

Közelebb húzódtam hozzá és befészkeltem magam mellé amilyen közel csak lehetett.

Testem szorosan az övéhez simult, lábaim pedig átvetettem az övéin.

Nem késlekedett, nem volt tartózkodó. Egyből átölelt, annyira szorosan, hogy már szinte úgy éreztem ha most csapódna be egy atombomba a közelünkbe mi azt is túlélnénk… Együtt.

Leparkoltunk a rendelő előtt bár nem voltam benne biztos hogy közben nem teszünk kárt semmiben.

Anyu pont olyan ideges volt, mint mi egész úton szlalomoztunk azt a bizonyos parkolást meg inkább nevezném egy rendőrkanyarnak.

Bent leültünk, mert várnunk kellett egy előző betegre.

Volt időm egy kicsit gondolkodni, bár nem sokra jutottam.

Láttam egy pici babát… Robert és Kristen tökéletes egyvelegét. Persze az alkoholos üveg hiányzott a kezéből a cigi meg a szájából.

Annyira édes volt képzeletemben, hogy szinte már most megszerettem.

Láttam Robot magam előtt ahogy játszik a babával és idétlenül mégis mérhetetlenül aranyosan gügyög neki.

Egy közös családi fészek gyerekszobával… és én mint anya és feleség.

Kristen térj már észhez!- üvöltötte egy hang a fejemben.

Rob és te most álltok színészi karrieretek elején, szerződés van még minimum két filmre, még csak tizenkilenc éves vagy és egy cseppet sem anya típus! Rob pedig már akkor, a szobában kimutatta akaratát, melletted áll, de nem szeretné a babát.

Még nem. Nem most! Különben is még az sem biztos, hogy terhes vagy!

Az ajtó kinyílt, szinte sokként ért a felismerés, hogy mi következünk.

Bevonult hát kicsi, remegő lábú csapatunk az ajtón és leültünk.

El kellett mondanom a „tüneteket” a doktornak bár többnyire anyám szónokolt helyettem.

Az ultrahang még túl korai lett volna, ezért vért vett és azt mondta megsürgeti az eljárást holnap megtudjuk az eredményt.

Ennyi? Semmivel nem lettem okosabb.

Akkor hát holnap…

Hazamentünk, mindenki kezdett megnyugodni egy kicsit.

Anyu a netet böngészte, mi pedig Robbal megpróbáltuk megbeszélni dolgainkat.

- Kristen én szeretlek és biztos vagyok benne, hogy azt szeretném ha te lennél a feleségem és a gyermekeim anyja, de nem most. Talán úgy tíz év múlva. Kérlek ne haragudj rám. Tudni szeretném, hogy te mit érzel…

- Rob… Én…én is így azt hiszem…

Nem akartam butaságokat beszélni, nem akartam neki elmondani fantáziálgatásom tökéletes családi képünkről.

Tudtam, hogy igaza van, elvégre én is pont így éreztem. Mégsem tudtam elfelejteni a hasam lévő kis teremtményt. Kettőnk szerelmes éjszakájának eredményét. Már ha tényleg létezik… Biztos voltam benne, hogy igen.

Éjszaka egyikünknek sem volt kedve most a szexhez, azt hiszem érthető okok miatt.

Levetkőztünk, majd szavak nélkül sokáig öleltük egymást, míg lassan elnyomott az álom.

Másnap a megbeszélt időpontra a rendelőbe érkeztünk a feszültség semmivel sem hagyott alább a tegnapi látogatáséhoz képest.

- Nos Ms Stewart. Vérét megvizsgáltuk az ilyenkor alkalmazandó szokásos eljárás szerint és azt hiszem gratulálnom kell: Ön valóban állapotos.

Nem tudtam megszólalni. Valószínűleg a doki most más fiatal párokhoz hasonló boldog sikoltozást és örömtáncot vár… Hát ahogy így most végignézek magunkon azt még várhatja egy ideig.

Anyám holtra váltan félig kinyílt szájjal tágra nyílt szemekkel, Rob pedig összeszorított ajkakkal és lesütött szemhéjjal.

Én meg… Én meg… Mosolygok? Na nem! Boldog vagyok? Na nem nem és nem!

Anyám törte meg a csendet. Ő is egy véleményen volt Roberttel és elvileg velem.

- El akarjuk vetetni.- mondta alig hallhatóan az orvosnak, mintha valami istenkáromlást követne el.

- Persze asszonyom, ha valóban így akarják akkor előjegyezhetem a műtétre. Az operáció viszonylag gyors és fájdalommentes. A pácienseket egy napig szoktuk benn tartani megfigyelés alatt amely időben egy pszichológusi kezelést is kínálunk, persze csak ha a kisasszony élni óhajt ezzel.

- Nem, nem kell a műtét. Tegnap olvastam a neten, hogy van egy egyszerűbb otthon is elvégezhető módszer. Egy bizonyos tabletta amit 5 napig kell szedni. Nem szeretném a kislányomat feleslegesen kitenni ennek a megaláztatásnak.

- Igen asszonyom, van egy ilyen új keletű módszer is. Ez lényegesen drágább bár gondolom a pénz most nem számít.

- Természetesen nem.- Anyám kérdőm rám nézett.

Én csak bámultam, mint aki nem hiszi el, hogy ezek az emberek most éppen róla beszélnek és arra kérik válasszon két gyilkossági forma között.

Robra néztem segítségért ő bocsánatkérően bólintott.

Anyám hát megkapta a választ.

Az orvos felírta a kért pirulát mi pedig a rendelő patikájában egyből kiváltottuk.

Azt mondták nem fogok érezni semmilyen fájdalmat. A gyógyszer leírása szerint az ötödik nap egy enyhe vérzés kíséretében megtörténik a vetélés.

Már ma bekellett vennem az elsőt. Rob folyamatosan ölelt egész nap és mindent megtett annak érdekében, hogy érezzem támogatását és szeretetét.

Nem tudtam rá haragudni, miért is tettem volna, ennél többet sosem vártam volna.

Biztos voltam benne, hogy ő is átgondolta és döntését hosszú mérlegelésekre alapozta.

Egyedül akartam hát csinálni.

Bementem a fürdőbe egy pohár víz kíséretében.

Néztem a tablettát, mintha egy tőr lett volna melyet a babámba készülök döfni.

Ismét megjelent szemem előtt a kép melyben annyira boldog voltam.

Nagy nehezen betettem a tablettát a számba és felemeltem a poharat.

Hasam a kezemre tettem majd végigsimítottam rajta.

Egy hatalmas szeretethullám tört rám, mely vetekedett a Rob iránti szerelmemmel.

Mintha Robot ölném meg, mintha magamat ölném meg. Nem, nem vagyok rá képes.

A pohár szinte kiesett a kezemből akkora lendülettel köptem a mosdóba a már így kicsit szétázott gyógyszert, majd vizet engedtem és megszabadultam nyomaitól.

A számat is jó alaposan kiöblítettem, nem akartam, hogy akár csak egy kicsiny része is felszívódjon.

Mikor kész voltam kiléptem a fürdőből.

Két aggódó arccal találtam szembe magam.

- Nem is olyan szörnyű az íze, mint gondoltam- mondtam apró mosolyt erőltetve az arcomra.

Anyám kicsit felengedett és visszamosolygott.

Rob pedig azonnal odajött és átölelt. Én pedig majdnem elsüllyedtem a saját álszent hazugságomtól.