35. RÉSZ

Következő friss ma 10-kor, ha szeretnétek... Tudjátok mit kérek cserébe :) (L)

Robsten II.

After Twilight Saga

35. Rész

Nem haragudott meg rám, csak ő maga is visszahúzódott és pillantását lassan a szőnyegre siklott. Úgy éreztem tanácstalan, még sosem voltunk ilyen elhagyatottak holott egymástól alig harminc centire ültünk. Nem bírtam így sokáig, mert ez a történet egyre fájdalmasabb irányba haladt. Átcsúsztam az ő térfelére, hogy helyet hagyjak neki a lefekvéshez. Eszem ágában sem volt nélküle aludni, de valahogy most a testi érintkezés olyan dolgokat indított el bennem, amivel közel kerültem volna a tébolyhoz.

Rob nem késlekedett, mellém telepedett, majd a derekáig felhúzta a takarót és felkönyökölt.

Engem nézett, de megszólalni egy ideig még ő sem tudott. A szeméből sütött a bánat és az aggodalom, de olyan mélységben, hogy legszívesebben lefordítottam volna fejem, hogy csak saját szenvedésem fájjon, az övé azonban ne tudjon beférkőzni szívembe.

Lehetetlen volt, vonzott. Ugyanúgy ahogy mindig amióta megismertem.

Nem bírtam tovább hallgatni. Ez a néma szenvedés rosszabb volt bármely nagymértékű üvöltős, tányértörős és szitokdobálós veszekedésnél.

- Akkor most mindennek vége lesz ugye?- kérdeztem, de közben csak félve néztem fel arcára arról a pontról, melyet már a kérdés feltétele előtt kiszemeltem- a párna sarkát.

Hallgatott, de aztán légzése változásából pontosan tudtam, hogy megkapom a választ, bár azt hiszem ezt magam is tudtam, hogy mi lesz az.

-Kristen… Az érzéseim irántad örökre szólnak. Tudom, hogy ez ilyen fiatalon elég komoly kijelentés, de hidd el kivételesen tudom, hogy mit beszélek. Ha a szívemre hallgatok és nem a bűntudatra vagy az ígéretemre, akkor ha csak rajtam múlna örökre veled maradnék.

Sajnos azonban, egy korábbi ostoba cselekedet miatt, talán mindörökre elveszítlek. Ha ez megtörténik tudnod kell, hogy akaratod ellenére is a lelkem és szívem egy darabját magaddal viszed, bármerre mész.

- És ha ez nekem nem elég?

- Kristen… Kérlek, ne nehezíts meg… Így szörnyen megvisel. Amikor ezt az ígéretet tettem még nem tudhattam, hogy találkozunk, és ez lesz a vége. Egyszerűen nem így akartam. Most már tusom, hogy szörnyen nagy hibát követtem el, de nem tudom visszacsinálni.

- De Rob nem írtál alá semmit, és fegyvert sem tartanak a tarkódhoz, hogy kényszerítsenek. Nem értem, hogy miért kell ezt csinálnod. Azt mondod, velem boldog voltál, és, hogy megváltoztattalak. Akkor miért nem lehetek ez egyszer én a fontosabb? Miért kell neked hősködnöd és mindent tönkretenni?

- Persze, hogy nem érted!- mondta ingerülten, de aztán megrettenve saját hangjától, próbálta visszaterelni magát a normálisabb mederbe.

- Nem a te hibád, hogy nem érted. Nem voltál ott, nem hitted, hogy meghalsz, és nem ismerted Briant. Nem vágták a képedbe, hogy miattad halt meg, és nem akartál meghalni te magad is minden nap, ahányszor csak kinyitottad a szemed.

- Nem, valóban nem. De mindezek tudatában, azt sem tettem volna, hogy felkeresem egy régi barátomat, és magamba bolondítom.

- Szerinted én ezt direkt csináltam? Szerinted tudtam, hogy ez történik majd?

- Nem, de…- Nem tudtam folytatni, csak újra lesütöttem a szemem. Ő is ezt tette, mind a ketten ingerültté váltunk. Nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyen komoly beszélgetést folytattam volna bárkivel. Pedig nem vagyok az a „csacsogjunk bármilyen ostobaságról” fajta.

- Kimegyek cigizni.- mondta, majd felállt és válaszomra várva megállt az ágy mellett.

- Nem kell engedélyt kérned, szabadon távozhatsz.- mondtam, bár azt hiszem ez a fanyar humor, most komolyabban hangzott, mint máskor, és cseppet sem volt idevaló.

Nem válaszolt. Orrcimpái kitágultak, ahogy a levegőt erősebben szívta magába a szokásosnál, majd bólintott és kiment a szobából.

Amikor láttam a becsukódó ajtót, akkor tudatosult csak bennem szavaim valódi értelme.

„ Szabadon távozhatsz”. Olyan volt, mintha azt mondtam volna, hogy „Végeztünk, mostantól szabad ember vagy azt csinálsz amit akarsz”

Szörnyű volt ebbe belegondolni. Nem haragudtam rá és sosem mondtam volna ilyet, ha végiggondolom és nem beszélek hülyeségeket.

Valójában csak szörnyen csalódott voltam. Tudtam, hogy őt a múltban csak a jó szándék vezérelte, és a remény, hogy végre ezzel a tettel megtalálja a lelki békéjét. Még is nehezteltem rá jó szíve és örökös önsanyargatása miatt. Úgy éreztem, hogy felrepített a mennyországba, hogy aztán amikor már végre felfogom, hogy mekkora szerencsém van és mennyire boldog és szerelmes vagyok, kíméletlenül letaszítson a könyörtelen földre.

Milyen lesz nélküle élni, milyen lesz fél szívvel és lélekkel létezni? A földi örömök mennyire eltörpülnek majd a mennybéli boldogsághoz képest.

Azt mondta a szíve és lelke egy darabja az enyém és velem lesz, ha akarom, ha nem.

Ennek most örülnöm kéne, tudva, hogy ő sem lesz egész ember nélkülem és tudva, hogy ő pont ugyanúgy szenved majd, mint én?

Az a darab szívet és lelket tonnányi súlyként fogom majd magammal cipelni életem minden percében.

Ki tudja… lehet, hogy beleszeret majd abba a lányba. Most azt mondja nem szép…

Én sem vagyok az mellettem mégis boldognak érezte magát. Miért ne történhetne meg ez másodjára is, egy másik lánnyal?

Talán belehalok, ha megtudom, hogy már elfelejtett és szerelmes lett valaki másba.

De legalább boldogan halnék meg sem mint élni a tudattal, hogy még mindig engem szeret, holott nem lehetünk egymáséi.

Rob…

Egy árva könnycsepp gördült le arcomon, majd eltűnt ajkam szegletében.

Már nagyon megbántam az előbbi viselkedésem. Olyanokat mondtam neki, amiket előtte megfogadtam, hogy nem fogok. Nem voltam igazságos. Kár volt őt hibáztatni mikor pontosan tudom, hogy már nem csinálhatja vissza. Nem fogja, mert azzal újra visszatérnének azok a reggelek, amikor úgy gondolta élete nem ér többet egy maréknyi földnél.

Már elég rég kiment cigizni, nem bírtam tovább nélküle. Úgy döntöttem minden erőmmel azon leszek, hogy megkönnyítsem helyzetét és nem fogom gátolni semmiben.

Én is tudok olyan önzetlen lenni, mint ő. Szeretem, és kihasználom minden percét annak a rövidke időnek ami még kettőnknek megadatott. Talán addig én is megerősíthetem a lelkem a végső elválásra.

Elválás… A könnyek mardosni kezdték torkom, de újra legyőztem őket.

Mint egy félőrült ugrottam ki az ágyból, hogy megint magam mellett tudhassam, átölelhessem.

Kimentem a nappaliba és az erkély felé indultam, de az ajtaja csukva volt.

A félelem vészes erővel kezdett burjánzani testemben. A konyha felé araszoltam, de odabenn sötét volt és a fürdő is kihalt volt.

Az ajtó előtt talált a reménytelenség és hiányának elviselhetetlen űrje. Összeroskadtam.

Elment…