37.RÉSZ

After Twilight Saga

37. Rész

/Robert/

Hiába szólítgattam, hiába ráztam, hiába kérleltem, nem felelt.

Tekintete üveges volt, s egyfolytában a semmibe meredt. Még rázásomra sem pislogott, még ordításomra sem nyíltak szét ajkai.

Mérhetetlen kétségbeesés lett rajtam úrrá. Olyan volt, mint egy élőhalott. Nem esett nehezemre kitalálni, hogy mi történt, hiszen még ott voltak arcán csillogó könnycseppjei maradványai.

Magamhoz öleltem, hogy érezze itt vagyok, visszajöttem és eszem ágában sem volt még elhagyni őt. Az Istenért csak cigiért ugrottam le. Szívem úgy dübörgött, hogy egész mellkasom vele beleremegett. Kezdtem bepánikolni, de tudtam, hogy ez a legrosszabb, amit most tehetek.

/Kristen/

Olyan szép volt ez a világ. Mindent megadhattam volna ha itt maradhatok. Nem volt fájdalom, sem szenvedés. Elmém a béke szigetére száműzött ahol semmi sem létezett csak én és egyedül én. A nap fényesen sütött és csak néztem a víz hullámainak sziklához csapódását. A homok a talpam alatt forróm süppedt alá, érintésem nyomán.

Egy sirály szelte át az eget s tollain fényesen megcsillant a nap sugara.

Nem éreztem semmit, még boldogságot sem csak a végtelen nyugalmat és azt hiszem ennyi pontosan elég is volt. Olyan volt, mintha testtelen lennék. Annyira könnyűnek szinte légiesnek éreztem magam, hogy azt hittem eggyé olvastam a levegővel.

Emlékeimben halványan éltek még földbéli utolsó perceim, de olyan volt, mintha csak messzi szemlélődője lennék egy rég elveszett világnak.

Itt tudnék maradni, ha nem is örökre, de napokig, hónapokig, talán évekig,

Enyhe hangot hallotta, e körülnéztem és megbizonyosodhattam afelől, hogy teljesen magam vagyok. Nem volt szükségem senkire és semmire.

Elérte testem egy erősebb fuvallat, melybe kicsit beleremegtem, de amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan távozott, s én újra élvezhettem a nap sütést.

Nem emlékszem rá, hogy valaha is kifeküdtem volna napozni, csak azért, hogy sütkérezzek, de ezt most nagyon megtudtam volna szokni.

Forróságot éreztem szétáradni testemben, és ez a forróság csak egyre nőtt és nőtt.

Ilyen forróságot képzeltem el a saga negyedik kötetében amikor azt olvastam, hogy Bella mennyire szenved a vámpírméregtől, mely egész testét tűzként égeti.

Nem gondoltam volna, hogy én is megtapasztalok valami hasonlót.

Segélykérően néztem körül, de még mindig magam voltam. A napra néztem, hogy miért űz velem ilyen kegyetlen tréfát, de az szemernyit sem változott, még mindig csak a maga megszokott békességében ragyogott.

Ez a tűz belülről égetett, mintha apró lángnyalábok mardosták volna testem minden porcikáját, és éreztem, hogy szám üvöltésre nyílna ha tudna, de nem tudott.

A béke szigete megtiltotta a hangoskodást az égtelen üvöltés pedig pláne tiltólistán volt.

A végnélküli fájdalom lassan kiragadni készült erről a helyről, hiába próbáltam, egész testemmel a homokos talajon maradni, lehetetlen volt.

Minden összeesküdött ellenem míg nem halványulni kezdett a sziget képe, s én csak forogtam a vaksötétben, de a fájdalom még nem akart szűnni. Kezdtem azt hinni, hogy meghaltam és az előző helyszín volt a purgatórium ahol eldöntötték, hogy bűnös vagyok, s most a pokol lángjai elragadtak, hogy megkezdődjön mindenkori szenvedésem.

Egyszer csak a forgás erősödött és egy szoba falait pillantottam meg magam előtt, majd egy lány testét, s végül már én magam voltam a test. Szemem kiszáradt, a szőnyeg szélét pillantottam meg, s egy kisebb könnyáztatta foltot.

Szám végre kinyílt s én képes voltam üvölteni. Hangom meghazudtolta a tüdőmből feltörő rettenetes sikolyt mivel csupán egy kiáltás formájában érte el a légtért.

Olyan volt mintha parazsat kötöttek volna rám, melyet most, hogy visszanyertem mozgásképességem könnyen lerázhatok magamról.

Kiszabadítottam magam a égető bilincsből, s rögtön felálltam.

A fájdalom megszűnt. Pihegve, rémült tekintettel próbáltam felfogni, hogy történt.

Újra a földön voltam, s égető bilincsem maga Rob volt. Megértettem, hogy minden elmémben zajlott le csupán, de azt kívántam bárcsak újra magam mögött hagyhatnám satnya emberi testem és visszatérhetnék a vízpartra. Tekintetem Robra emeltem, s ahogy pillantásunk találkozott, hirtelen belém villant egy újabb érzés. A tény, hogy a béke szigete miért nem adott örömet, miért csak a nyugalommal ajándékozott meg.

Nem volt ott ő… Nem előle menekültem, csak a hiányától.

Ajkai nevem formálták, s csak ekkor döbbentem rá, hogy még mindig feszült izmokkal állok előtte, s úgy nézem, minta soha életemben nem találkoztunk volna.

Tekintete aggódó volt, a levegőt azonban folyamatosan nyugodtabban vette, ebből kitalálhattam, hogy nem a mostani viselkedésem a legrémisztőbb számára.

Közelebb lépett, de én közeledtével egy időben hátráltam.

Nem tudom, miért tettem, testem önkéntelenül cselekedett, mintha attól félne, hogy újra lángba borulok amint, ő hozzám ér.

Láttam arcán az újabb kétségbeesést, de nem közeledett tovább, csak megállt és úgy nézett, mintha attól félne, hogy egy percen belül köddé válok, és eltűnök a szelek szárnyán.