38.RÉSZ- MOST MÁR TÉNYLEG :)

Skynnek hála kitaláltam a történet végét. /feldobta a hangulatom/Szóval jajj mindenkinek! :D

After Twilight Saga

38. Rész

Most már zavart a pillantása, ezért leemeltem róla tekintetem.

- Kristen… Jól vagy?- hangja egy kicsit megremegett.

- Igen.- Nem vagyok benne biztos, hogy halk és elcsukló hangom túl meggyőzően hangzott.

- Közelebb mehetek hozzád?

Majdnem elnevettem magam erre a kérdésre, ami elég fura lett volna a néhány perce lezajlottak fényében, de szerencsére nem tettem. Egy mosolyt azért nem tudtam elfojtani.

- Igen. - Ismét csak ennyire futotta.

Nagyot sóhajtott, majd két lépéssel áthidalta a köztünk lévő távolságot.

Őszintén szólva egy kicsit megijedtem hirtelen közelségétől, de ugyanakkor vágytam is rá.

Felemelte a kezét, hogy megérintsen, de aztán meggondolta magát és inkább leeresztette.

Ennyire megijesztettem őt?

Látva bizonytalan habozását, felemeltem a kezem, hogy végigsimítsak arcán.

Csak remélni tudtam, hogy a fájdalom, melyet elmém szült csupán, nem tér vissza.

Megérintettem enyhén borostás de, selymes bőrét, s kezem lassan végigcsúsztattam férfias arccsontján.

Úgy tűnt lassan ő is megnyugszik, mert nem sokáig bírta cirógatásom, kezem kezei közé véve belecsókolt tenyerembe.

Lassan közelebb húzódtam hozzá, és hagytam, hogy megöleljen.

Akartam, hogy megöleljen. teljesen lenyugodtam Nem is értettem mi történhetett velem, de azt tudtam, hogy sosem fogom még egyszer ennyire elhagyni magam.

- Elmondanád mi történt pontosan?-húzódtam el tőle és az erkély felé sétáltam.

- Kijöttem a szobából, majd ráakartam gyújtani, de rákellett jönnöm, hogy a doboz teljesen üres. Leindultam, hogy a hotel bárjában feltöltsem a készletet.

Nem akartam szólni, mert kicsit paprikás hangulatban váltunk el, gondoltam addig én is kilevegőztetem a fejem, és te is le tudsz higgadni egy kicsit.

Közben a szállodaigazgatóval is összefutottam, bár nem tudom mit keresett még fent éjnek évadján, és megállított, hogy kezet fogjon velem valamint, hogy megkérdezze meddig maradunk és hogy dedikálást kérjen a lányának.

Adtam. Aztán próbáltam sietni, mert rám tört egy nyugtalanító érzés.

Felfelé úgy tűnt, mintha a lift csigalassúsággal haladna. Amikor beléptem az ajtón /a hang amit hallottam/ egyből megláttalak és a kép ami fogadott, nagyon megrémisztett.

Láttam, hogy sírtál, de hiába szólongattalak / a feltámadó szél süvítése/ semmit sem reagáltál, csak néztél magad elé, mint aki nem ebben a világban van.

Megráztalak /borzongás/, de ugyanabban a testhelyzetben maradtál, mint aki sokkot kapott.

Nagyon megijedtem és fogalmam sem volt mit tegyek. Orvost hívtam volna, de mit mondok neki? Azon kívül tudtam, hogy az én hibám.. gondolom azt hitted, hogy végleg elmentem, de most mondom, hogy még csak meg sem fordult a fejemben!

Ekkor végső elkeseredésemben magamhoz öleltelek /tűz/ ekkor remegni kezdtél, amitől csak még jobban megijedtem.

Egy csókot is leheltem szádra /a végtelen sötét mely visszahúzott a valóságba/, de aztán gyorsan visszahúzódta, mert már fogalmam sem volt, hogy mivel ártok, vagy használok.

Aztán egyszer csak kiáltottál s leráztál magadról. A többit már te is tudod…

Furcsa volt ezt a másik szemszögből hallani. Így már sok mindent megértettem, de ő most engem nézett és közben bánatos sóhaj szakadt fel tüdejéből.

- Kristen, kérlek többet ne tegyél velem ilyet! Inkább üss meg, üvölts velem, vagy sírd ki magad a vállamon, de bármit csak ezt ne!

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.

- Tudom. És azt is tudom, hogy az én hibám volt, de nagyon megijesztettél. Azt hittem örökre elveszítettelek. Meséld el kérlek, hogy mit éreztél, hogy mi történt veled.

Leültünk és nagyjából elmeséltem neki mindent. A sok fájdalmat azért nem akartam nagyon elemezgetni, úgyhogy átugrottam pár részt.

Döbbenten hallgatta végig beszámolóm minden részletét.

Közben azt hiszem elszívtunk vagy fél doboz cigit ketten, még szerencse, hogy nem többet, mert akkor most megint mehetett volna utánpótlásért, és kitudja lehet mire visszajött volna elraboltak volna az ufók.

Kicsit jobban éreztem magam. Semmi sem oldódott meg, de azt hiszem a nehezén már túl voltam. Már csak egy kiadós sírás hiányzott …

Lassan újra visszasétáltunk a szobába, már majdnem reggel volt. kezdtem azt gondolni, hogy mi fordítva éljük az életünket. Nappal alszunk és éjszaka élünk. Már ha a jelenlegi állapotot lehet egyáltalán életnek nevezni.

Egyetértettünk abban, hogy kerülnünk kellene a szeretkezést, mert valahol el kell kezdeni az elszakadás folyamatát.

Most még könnyű volt, mert fáradtak is voltunk ugyanakkor sokkal jobban örültünk annak, hogy egymással lehetünk, minthogy ilyen ötleteink támadtak volna.

Oldalt feküdtem, és érzékeltem, hogy megmozdul, de nem éreztem semmi változást.

Ez még elismételte párszor, míg nem rá kellett jönnöm, hogy átszeretne ölelni, mint ahogy máskor is, de lelki összeomlásom emlékeként már nem tudja, hogy mit lehet és mit nem.

Megvártam, hogy kezét újból felemelje, majd óvatosan hátrébbcsusszantam, egészen addig, míg hátam a mellkasának nem feszült.

Felemeltem a kezem és az övére csúsztatva elhelyeztem tenyerét a derekamon.

Hálásan sóhajtott és még közelebb húzott magához.

Olyan jó volt ez így. Örökre így tudtam volna maradni, s ez a gondolat újra eszembe jutatta, hogy mennyire kevés időnk maradt együtt.

Rob érezte, hogy megrázkódom és maga felé fordított. Látta könnyeim s magára húzott, hogy megvigasztaljon. Hátam simogatta miközben én a mellkasába zokogtam.

Azt hiszem ő is számított már erre. Örültem, hogy ezen is túlesek végre, s ami engem is meglepett, az is nagyon jól esett, hogy mellettem van ezekben a percekben.

Mindezek után kíváncsi voltam mit tartogathat a holnap…