33.RÉSZ- A SZÖRNYŰ TITOK

. Robsten II.

After Twilight Saga

33. Rész

-Mit keresel itt?

-Te hívtál nem emlékszel?

- Igen , de aztán lemondtam…

-És még is itt vagy. .. Nem gondoltam, hogy át akarsz verni, csak gondoltam akkor már megnézem ezt az új helyet, és végigkóstolom a kínálatot.

- Nem akartalak átverni, nem vagyok olyan, hazug, mint te. Amikor lemondtam, én magam sem kívántam ide jönni, de aztán meggondoltam magam, csak már nem akartam szólni.

- A lényeg, hogy most itt vagyunk és én szeretnék veled beszélni.

- Nézd Rob, őszinte leszek hozzád. Rengeteg kérdés kavarog a fejemben, melyeket csak te tudsz megválaszolni mégis úgy gondolom, hogy nincs miről beszélnünk.

Menyasszonyod van. Nem csak, hogy megcsaltál, vagyis gondolom inkább őt csaltad meg velem, de még hitegettél is. Még nem akartam összetörni ezért is vagyok itt, de attól tartok ha meghallgatnám a mondanivalód ez elkerülhetetlen lenne.

Monológom közben végig csak hallgatott, arca néhány helyen megrezdült, de mégis tisztelt annyira, hogy ne szóljon közbe.

Láttam, hogy szomorú, de sajnálni nem igazán tudtam. Ő kereste magának a bajt és csak áldozat voltam. Egy szerelmes áldozat.

-Kristen szeretsz te még engem?- kérdezte olyan megfáradt képpel, hogy kedvem lett volna megrángatni, hogy térjen már észhez nem én hagytam el őt.

- Persze, hogy szeretlek Rob, ha ilyen gyorsan kihunyt volna belőlem minden érzelem, akkor az azt jelentené, hogy sosem szerettelek igazán. Őszintén szólva nem értem, hogy mit számít neked az én szerelmem.

- Nagyon is sokat. Ezért szeretném ha megtudnád a teljes igazat.

Gyanakvó és kérdő tekintetem miatt folytatta.

-Nem állítom, hogy amit megfogsz tudni bármin is változtat majd a kettőnk kapcsolatán, sem azon a tényen, hogy összetörtem a szíved, de most mégis úgy érzem, hogy meg kell tudnod az igazat. Eddig is csak azért titkolóztam, hogy elodázzam ezt a pillanatot.

Azonban ma este rájöttem arra, hogy a tudat, hogy te azt hiszed nekem vagy éppoly fontos, mint én neked, még annál is rosszabb, mint amikor az étteremben láttam szomorú tekinteted.

Elgondolkodtam szavai jelentőségén. Nagyon hatásosak, kellőképp meggyőzőek, és a végtelenségig szívbemarkolóak voltak.

Kezdtem elveszíteni a hitem, az önérzetem és minden érzést melyekbe eddig hűen kapaszkodtam. Mintha egy külső erő vonzott volna, mintha félig önkívületbe kerültem volna.

Mintha a testem nem is nekem engedelmeskedne, hanem ennek a férfinak itt előttem, aki válaszomra várta, s közben az ő szemeiben is saját elveszettségem tükröződött.

Nem voltam már másra képes, mint némán bólintottam, s amikor megéreztem kezét miközben az enyémbe kulcsolódik kedvem lett volna erősebben belé csimpaszkodni és elvonszolni őt a világ egy olyan pontjára ahol nem érhet utol minket sem a bánat sem a szenvedés sem egy ismeretlen menyasszony. De vajon ő jönne-e velem, vagy az első adandó alkalommal ahogy az elrabló figyelme csügged, kitépné kezét karjaim közül és visszamenekülne ebbe a világba…

Gondolatmenetemnek egy hűvösebb léghullám vetett véget. Mire feleszméltem már odakint álltunk az éjszakában, s kezei lassan lecsúsztak enyémekről. Érintésének hiánya szinte jeges borzongást váltott ki kézfejemen. Minden ostobának elmondtam magam némán, amiért ábrándjaim hatására nem élveztem ki eléggé a pillanatot, érintését, amíg még volt rá lehetőségem.

Egy parkolóban álltunk, elég szürkének tűnt a helyzetünkhöz s a feltárulni látszó titkokhoz képest.

Rob fejében is valami hasonló játszódhatott le, mivel szinte azonnal megkérdezte, hogy elmenjünk-e valahová máshová.

Elgondolkoztam ezen az ötleten. Jó lett volna kettesben lenni vele, de tudtam, hogy ezt csak azért mondom, mert a viszontlátás hatására rá kellett döbbennem, hogy a szerelem melyet iránta érzek, már régen legyőzte azt a haragot, melyet bejelentése keltett bennem.

Ugyanakkor, Rob elég világosan megfogalmazta, hogy ettől a beszédtől csak az igazságot várhatom, de egy újrakezdést vagy folytatást nem. Ha ez így van, akkor jobban szeretnék itt maradni Ashlee-ék közelében.

Már megint hülyeségeken hezitálok ahelyett, hogy gyorsan válaszolnék valamit aztán túleshessünk ezen az egészen.

- Itt is jó lesz. – A hangom kicsit megremegett, de ez most nem volt meglepő.

- Akkor belekezdek…

„Brian halála után nem csak a saját démonjaimmal és lelkiismeretemmel kellett megküzdenem, bár őszintén szólva ezek okozták a legnagyobb szenvedést.

A halálhírre hamarosan megjelentek a családtagok is akik mind egytől egyig felvoltak háborodva és az orvosakat hibáztatták szerettük elvesztése miatt. Eléggé érdekes volt maga a család. Egy erősnek látszó marcona hölgy aki nagyokat káromkodott miközben hevesen zokogott fia teteme felett… azt hittem meg fog bolondulni. A férj Brian apja csendben szenvedett. Csak ült a sarokban egy széken és könnyei némán szántották végig arcát.

Egy törékeny, betegesnek tűnő, szépnek még jóindulattal sem mondható fiatal lány…Annyira szerencsétlenül állt ott, hogy azt hittem bármelyik pillanatban összeeshet. Végül Brian bátyja egy magas, szikár ember, kinek szemét nem csak a könnyek vakítottál el, hanem a mérhetetlen düh. Brian nem csak az én szívembe véste be magát hetek alatt jó szívével és kedves, okos természetével, hanem a úgy tűnt a családjában is ő volt mindenki kedvence.

Szinte velük könnyeztem, s közben szerettem volna meghalni ott abban a pillanatban.

Hamarosan kiürült pár percre a kórterem, mert az orvoshoz mentek, hogy beszéljenek vele.

El tudtam képzelni, hogy ez a beszéd milyen hangerőben zajlódhatott le…

Brian békés arcát néztem hátha egy kis erőt tudok meríteni belőle… Szerettem volna azt hinni, hogy szája széle kissé felfelé hajlik, mintha mosolyogna.

Hamarosan azonban nagy robajjal kinyílt az ajtó, s az emberek kik a mellettem fekvő ágyhoz kellett volna, hogy visszatérjenek az én ágyamhoz közeledtek, s közben kiabálva olyan gyorsan kezdtek beszélni, hogy alig tudtam pár szavukat kivenni.

Azonban ez a néhány szófoszlány is elég volt ahhoz, hogy megértsem már ők is pontosan tudják, hogy szerettük miattam halt meg, azért hogy én élhessek. S ők velem voltak egy véleményen, miszerint én tehetek mindenről.

Persze nem akkor láttak először, mert sokszor járta bent külön-külön látogatóban, de sosem foglalkoztak velem… Bezzeg most.

Nem tudtam kinyögni a folyamatos „sajnálom”-on és az „én nem akartam”-on kívül semmi értelmeset. Nagy részt hallgattam, s titkon énem egyik része ujjongott a megérdemelt büntetésem eme halvány szikrája miatt.

Hamarosan a biztonságiak kikísérték őket, s engem egy másik szobába szállítottak mondván nekem nyugalom kell, nekik meg a gyász.

Ez a kép sosem akart kimenni a fejemből, s szinte belebetegedtem az önutálatba.

Nem bírtam otthon ülni, hamarosan kideríttettem, hogy hol is lakik ez a család.

Kiderült, hogy Morris a családi nevük.

Felkerestem őket, felkészülve a legrosszabbakra.

A fiatal lány, Brian húga jött ajtót nyitni, s nagyon elkerekedett a szeme amikor meglátott, de betessékelt. Az apa kivételével mindenkit otthon találtam. Kicsit higgadtabbak voltak, mint a kórházban, de ezen kívül sok minden nem változott. Megengedték, hogy elmeséljem történetem onnantól kezdve, hogy megismertem Briant. Nem lódítottam, nem is szépítettem a dolgon minden egyes kedves szó mely elhagyta számat igaz volt.

Az asszony több helyen is felsírt a fia azonban furcsán elgondolkodó volt.

A végén felajánlottam minden féle segítséget ami csak eszembe jutott. Komolyan is gondoltam, hajlandó voltam bármit megtenni, hogy a család visszakaphassa legalább egy apró töredékét annak, amitől megfosztottam őket.

Nem kellett nekik sem pénz sem segítség... Egy kérésük azonban mégis akadt.

Hárman maradtunk a szobában, mert a lányt kiküldték, mondva ez az okosokra tartozik.

Ekkor Phil…így hívják Brian bátyját olyan kéréssel fordult hozzám, hogy teljesen ledöbbentem.

Az asszonnyal együtt azt kérték, hogy vegyem el a lányt aki az előbb elhagyta a szobát, mert olyan beteges, törékeny, butácska és csúnya, hogy jószerével senkinek sem kellene. Brian is érte aggódott mindig a legjobban, ezt vegyem úgy, hogy az ő kérése.

Nem akartam megtenni. Pár nap gondolkodási időt kértem, de nem kaptam meg. Azt mondták, hogy nekem is csak a szám járt, mint mindenkinek, de amikor meg ténylegesen segíthetnék akkor egyből visszakozok…

Rosszul estek szavaik, s beláttam, hogy igazuk van. Igent mondtam. Azzal az egy feltétellel, hogy nem most azonnal, hanem kapok 2 évet az egyéb dolgaimra.

Beleegyeztek.

Phil azonban volt olyan bizalmatlan, hogy elég sokszor ellenőrzött. Sokszor rajtakaptam…Nem jött oda hozzám, csak a távolból figyelt.

Ezután végleg magamba roskadtam, nemi is tudtam rendesen kihasználni szabadságom két évét…

De ekkor jöttél te… És tudtam, hogy elvesztem. Miattad jelentkeztem a forgatásra, de még csak remélni sem mertem, hogy belém fogsz szeretni. Soha életemben nem éreztem olyan boldognak magam, mint amilyen boldoggá tettél. Még elveszettnek hitt szívem is visszarángattad a pokol kapujából.

De most…hogy hamarosan letelik a két év… Phil egyre türelmetlenebb. Ráadásul a tábornál azt is látta, hogy nem vagyok egyedül, hanem veled.

Egyfolytában hívogatott és találkozókat beszélt meg a részletek egyeztetése miatt.

Én pedig odáig akartam odázni a dolgokat ameddig csak lehetett, ezért titkolóztam előtted.

Nem akartam, hogy minden jó véget érjen, de amikor megláttam szomorú szemeidet tudtam, hogy ennyi titokkal a hátam mögött velem sem lehetsz igazán boldog, ezért döntöttem úgy, hogy minden elmondok.

Ez a helyzet Kristen… Sohasem csaltalak meg sem téged sem mást. Egyszerűen csak az ördög hurka tekergődzik a nyakam körül, és nem tudok ellene tenni.

Beszéde közben a szívem egyre hangosabban vert, szinte dübörgött. Lélegzetem olyan hosszú időkre akadt el, hogy néha megcsíptem magam, hogy lélegezzek. Az utolsó pár mondat azonban végleg betette a kaput. A lábam megremegett, térdeim megbicsaklottak. Ha Rob nincs ott a közelben, hogy megtámasszon a földön kötök ki.

Kihasználtam közelségét, és olyan szorosan vontam magamhoz, hogy az ujjaim görcsbe rándultak. Egész testemben remegtem, s éreztem, hogy kezei hátam és derekam óvják.

Csak suttogni tudta, mert annyi erőm sem maradt, hogy megszólaljak. Három szó tudta csupán elhagyni szám mielőtt a zokogás végleg előtört belőlem…

„El vagyunk veszve”.