50. BEFEJEZŐ RÉSZ

Robsten II.

After Twilight Saga

50. Rész

/ Utolsó  rész/

A napok túl gyorsan teltek, pedig attól az éjszakától kezdve minden csak a szenvedésről szólt. Egész nap a szobámban feküdtem, még a forgatásokra sem voltam hajlandó bemenni.

Elena a vártnál jobban fogadta ezt a tényt, mivel ő is tudott az esküvőről, és inkább azok a jelenetek foglalkoztatták ahol csak Robra volt szükség, mivel egy esküvő nem csak egy nap kiesést jelent.

Robbal valójában csak egyszer találkoztam utolsó csókunk óta. A fiúk elvitték egy legénybúcsúra, mely szintén nem arról szólt, mint kellett volna. Kellan ragaszkodott ugyan a rúdtáncosokhoz, de a jókedvhez senki. Ahogy én tudom, az élet igazságtalanságáról beszélgettek végig, meg persze jól berúgtak. Engem mindeközben az álmatlanság gyötört és a víz is levert a melegtől, mely inkább testemből sugárzott, mint a nyári levegőből. Valaki hangosan dörömbölni kezdett az ajtómon, majd Rob kiabálását hallottam.

-Kristen engedj be kérlek!

Miért ne engedtem volna be? Ezért kell kiabálni, meg rám törni az ajtót? Annyira elkapott az ideg, hogy szinte én magam szakítottam fel az ajtót, amikor kinyitottam neki.

Egyből betámolygott és leült az ágy szélére. Vagy inkább lezuhant, nem tudnám pontosan megmondani. Mérgesen néztem rá, de közben nem tudtam titkolni saját fájdalmam sem. Ő csak ült és nem kiabált tovább, szinte meg sem szólalt. Ahogy rám pillantott egyből tudtam, hogy pontosan ugyanannyira szenved, mint én. Nem érdekelt már semmi, két nap van az esküvőig és minden elveszett. Kezdtem magam úgy érezni, mint ahogy Bella érezhette magát, amikor beteljesültek álmai, övé lett a végtelen szerelem, az időtlen élet és egy képtelenségnek tartott csoda. Majd egyszer csak, egyetlen pillanat alatt minden rosszra fordult, és úgy tűnt mindent elveszít. Neki szerencséje volt, de az én sorsom sajnos már eleve eldöntettetett.

Milyen jó lenne, csak egyszerűen felhívni Steph-t és megkérni, hogy nekem is írjon valami szépet, valami boldogabb befejezést, mint ami most rám vár, de hát ez lehetetlen.

Odasétáltam Robhoz és felhúztam az ágyról, majd kivezettem a fürdőbe. Levetkőztettem és beállítottam a zuhany alá. Nem volt magatehetetlen, sőt szánalmasnak sem tartottam, egyszerűen csak gondoskodni szerettem volna róla, amíg még megtehetem.  A zuhanyzóban kinyújtotta felém a kezét arra kérve, hogy csatlakozzam hozzá, de nem voltam rá képes. Egy újabb vele töltött éjszaka semmin sem segített volna és ezzel mind a ketten tisztában voltunk, ahogy azzal is, hogy nem fogja megcsalni azt a lányt az esküvő után sem. Ha a lány tenné meg, az persze más lenne, akkor az azt jelentené, hogy nem boldog a kapcsolatban, s talán akkor Rob elválhatna….. Egyszer…… Tudtam, hogy ez sohasem fog bekövetkezni . Ahogy annak a lánynak a szembe néztem láttam, hogy mindent őszintén gondol és semmi esély rá, hogy valaha megakarja bántani Robot vagy ki akarja vívni a haragját. Vajon Rob tényleg beletudna szeretni? És ha igen, az engem mennyiben fog érinteni? Tudok-e majd őszintén örülni boldogságának, vagy magamat fogom gyászolni?

Úgy néztem Robot ahogy lezuhanyzott, mint a legbecsesebb kincsemet, aki tökéletesen ötvözi mindazt a külső és belső tulajdonságot amikhez ragaszkodom. Tudom, hogy mint ember nem tökéletes, senki sem az, de nekem ő tökéletes férfi. Nem jött zavarba figyelő tekintetemtől. Valahogy átkerültünk egy másik síkra, ahol a szokásos emberi elmezavar nem létezett, csakis az őszinte szavak és őszinte érzések. Nem akartunk hazudni sem magunknak, sem egymásnak.

-         Engem is elakartál venni feleségül?- nyögtem ki végül két gondolatmenet között.

Kezei hirtelen megálltak és rám nézett.

-         Soha senki mást. Csak téged. Sem előtted, sem utánad. Ha megkértelek volna, és nemet mondasz, akkor életem végéig agglegény maradok.

-         Nem mondtam volna „nem”-et.- mondtam, majd kisétáltam a fürdőből.

Nem azért hagytam magára, mert magányra volt szükségem, hogy megemésszem a hallottakat, pont fordítva. Tudtam, hogy ez az apró információ elég volt neki ahhoz, hogy most egy ideig ne akarjon kijönni a fürdőből.

Nem akartam összetörten látni, nem bírtam volna elviselni. Már így ez az állapot is duplán megviselt, mintha mindkettőnk szenvedését magamon hordoztam volna.

/Robert szemszöge/

Szavai égették belsőmet. Hozzám jött volna… Valójában erre egyáltalán nem számítottam. Mindenképpen megkértem volna a kezét, de mindig úgy gondoltam, hogy ő még túl fiatalnak tartja magát ehhez. Tudtam, hogy mennyire szeret, efelől semmi kétségem sem volt, bár makacsul tartottam magam ahhoz, hogy én jobban szeretem őt.

Milyen lenne, ha most szombaton Kristent vezethetném oltár elé… Belement volna, igent mondott volna. Egyfolytában csak ezek visszhangoztak fejemben.

Peter és Kellan egész este azért nyúztak, hogy gondoljam meg magam és ne legyek már olyan mocskosul becsületes. Nem tartottam magam annak, sőt nagyon is önző voltam.

Valójában ördögi csapdába kerültem, és amikor pár pohár után elmeséltem egész tragédiámat barátaimnak, ők sem tudtak mást tenni csak sajnálkozni.

Két választásom volt. Vagy kibújok a felelősség alól és hetek múltán újra előjönne az a Rob aki utálja magát és az egész világot… Akkor mennyivel lenne jobb Kristennek? Folyton csak reménykedne, hogy visszakapja az igazi énemet aki mérték nélkül szereti őt,  s talán hosszú idő múlva így is történne, ezt nem tudhatom. Addig azonban, kitudja hányszor sebezném meg lelkét, hányszor utálna meg viselkedésemért, és hányszor áldozná fel magát egy kőszikláért. Nem tehetem ezt vele. A másik lehetőség pedig az, amire készülök. Az örök kárhozat nekem, de egy cseppnyi remény Kristennek. Abban reménykedem, hogy egy idő után, amikor fájdalma majd enyhülni látszik, talán beleszeret valakibe, aki ugyan nem szeretheti annyira, mint én, de legalább stabil érzelmi hátteret biztosít majd neki. Az a lány pedig, aki a feleségem lesz… Talán jó barátok leszünk, s megférünk egymás mellett. Az kizárt, hogy beleszeressek, soha senki másba… Mindig Kristent fogom szeretni és mindig Kristen jár majd a fejemben, hogy vajon mit csinál, merre van, gondol-e még rám…

Nincs más választásom. Homlokom a csempéhez szorítottam, mert nem akartam éppen most szétzuhanni, tartani akarom magam, mert ez az egyetlen lehetőség. Kristen minden bizonnyal tudta ezt… Néha már azt hiszem, hogy jobban ismer, mint én saját magamat.

Kiléptem a zuhany alól és a gondosan odakészített törölköző láttán újra összeszorul a szívem.

Meg sem érdemlem a szerelmét és gondoskodását. Annyiszor bántottam meg ahányszor csak lehetett és mg mindig itt van, szeret és amennyire csak tőle telik támogat…

Úgy döntöttem maradok még egy kicsit a fürdőben….

/Kristen szemszöge/

Nagyon sokáig maradt, már arra gondoltam, hogy mégis csak bemegyek hozzá, mert nehezen viseltem a tétlenséget.

Már majdnem felálltam az ágyról, mikor végre nyílt a fürdőajtó. Csak a nadrágját vette a vissza, a felsője túlságosan kocsmaszagot árasztott. Arca pontosan tükrözte lelkiállapotát, szemei alatt enyhe piros folt mutatkozott.

Az ágyhoz sétált, majd mellém ült.

-         Jobban vagy?- kérdeztem óvatosan, nem is annyira a lelki, inkább a fizikai állapotára utalva.

Nem válaszolt, csak rám nézett és csendesen bólintott.  Összekulcsoltam magam alatt lábaim és lehajtottam fejem. Furcsán megszokott volt ez a bánatos hallgatás, mintha nem hetek, hanem évek óta szenvednénk. Ennek ellenére egy percet sem gondolkodtam azon, hogy akarnám-e ezt a kapcsolatot még ha ilyen áron is.

-         Kijössz velem cigizni?- kérdezte halkan, én bólintottam ugyan, de a testem nem mozdult, ezért felállt és a kezét nyújtotta.

Ismét egy furcsa pillanat… Ügyesen visszanyeltem pár könnycseppet, ami meglepő volt. Azt hittem nem bírok többet sírni. Kezem tenyerébe helyeztem, majd segítségével felálltam és elindultunk az erkély felé.

-         Tudod, sosem gondoltam volna, hogy te is úgy érzel ahogy én… Mindig azt hittem, hogy csak barátként tekintesz rám…- a csillagos eget nézte, miközben hozzám beszélt.

-         Én sem sejtettem, hogy tetszem neked. Tudod… én nem vagyok az az átlagos cicababa típus sem kívülről sem belülről…- most hirtelen rám emelte tekintetét, s szinte haragosan csillogtak szemei.

-         Te sosem gondoltad magadról, hogy szép vagy… Mert neked nem számít, hogy ki hogy néz ki, de ha látnád magad úgy, ahogy én látlak nagyon meglepődnél. Én egy gyönyörű, magabiztos nőt látok magam előtt, aki nem fél kimondani a gondolatait, nem fél felvállalni önmagát, mindenféle színjátszás nélkül. – én csak a szememet forgattam. Sosem tartottam magam sem szépnek sem csúnyának, nem érdekelt volna ha száz kilós vagyok és pattanásos, ahogy az sem ha én vagyok Miss New York. Hihetetlen, hogy ennyire kiismert, pedig nagyon sok ember azt gondolná az ilyen mondatok hallatán, hogy kicsi az önbecsülésem, merthogy csúnyának találom magam és csak nagyon kevesen értik meg, hogy nem ez a valóság, egyszerűen csak nem nézem magam ilyen szemmel.

-         Rendben, de én azt hittem, hogy barátnak tartsz aki nem nyafog ha be kell sározni ha a cipőjét, aki nem szól rád ha káromkodsz –persze hiszen én rajtad is túl teszek- akivel lehet egy jót inni szinte bármikor.  Ennyi, egy barát, nem pedig egy potenciális nő.

-         Sosem gondoltam rád úgy…. „Csak” barátként. Már az első perctől kezdve, hogy megláttalak tudtam, hogy kellesz. Amit akkoriban a sajtónak mondtam, sohasem volt kamu. Tényleg miattad mentem el arra a castingra. Már szinte teljesen lemondtam a színészkedésről a sok kudarc után, mert hiába mentem el a válogatásokra, folyamatosan visszautasítottak. Aztán amikor megláttam a neved a papíron, tudtam, hogy ott a helyem. Be kell valljam, minden várakozásomat felülmúltad. Szinte remegtem az idegességtől, hogy megkapjam a szerepet és veled dolgozhassak. Emlékszem, hogy milyen követlen voltál. Azt már tudtam, hogy nagyon jól játszol és persze, hogy gyönyörű vagy, de lehettél volna egy beképzelt liba is ami azért rontotta volna a lelkesedésem. Ehelyett egy olyan lányt találtam, akiről el sem tudtam képzelni, hogy valóban létezik. Az első forgatási napokon tartottam tőled egy kicsit, mert nem tudtam, hogy mit várhatok. Mindenben annyira egyedi voltál, hogy szinte aprónak éreztem magam melletted és emlékszem, hogy alig mertem hozzád szólni. Meg persze akkor még Mike is oda mászkált, ami csak növelte a keserű szájízt.

-         Én egyből tudtam, ahogy megláttalak, hogy te leszel a partnerem. Fogalmam nem volt arról, hogy ki vagy, de olyan kisugárzásod volt, hogy szinte mindent elfeledtettél velem. Az egész olyan furcsa volt. Mintha foggal körömmel ragaszkodnál valamihez amit nem is ismersz.

-         Nem is értem, hogy volt bátorságom kikezdeni veled…

-         Úgy, hogy nem voltál önmagad… És… Mert már úgyis mindegy volt….- ez az Kristen újra témánál vagyunk… Pedig most annyira nyílt volt és őszinte, ezeket még sosem mesélte el nekem.

-         Tudom, hogy hülye vagyok… De többször is átgondoltam. Mindenkinek így lesz a legjobb- mondta, majd lehajtotta a fejét.

-         Mondtam, hogy elfogadom a döntésed, de ne hidd, hogy jobban tudod, hogy mi a jó nekem.

Nem felelt, tudtam, hogy magában úgy gondolja, hogy neki van igaza, és én nem látom át a helyzetet rendesen. Mindegy, most már úgyis mindegy. Ráhagytam.

-         Ugye nem akarsz eljönni?- kérdezte hirtelen, mintha egy rég elfeledett kérdés jutott volna eszébe. Azonnal tudtam, hogy mire gondol.

-         Nem tudom. Még nem döntöttem.

-         Kristen ne csináld!

-         Van rá esély, hogy meglátsz és nemet mondasz?

Hosszan elgondolkodott, de nem mert rám nézni, újra a csillagokat bámulta…

-         Nincs…

Ráemeltem tekintetem, de nem viszonozta pillantásom.

-         Elmegyek. –mondtam, s beindultam a szobába.

Percek teltek el mire utánam jött. Ezek szerint ismét olyat mondtam, amihez időre volt  szüksége, hogy megeméssze. Ezúttal sem csodálkoztam rajta.

Az ágyon ültem és a semmibe meredtem… Úgy tűnik ez is egy ilyen nyomott nap.

-         Itt aludhatok?

Nem feleltem. Minden kimondott szavunk lavinákat indít. Ma nincs mellébeszélés, vagy ostoba fecsegés. Minden tényszerű és igaz.

-         Itt.

-         Álmos vagy már?

-         Kicsit.

Elkezdett vetkőzni, és bebújt az ágyba. Nekem még hátra volt a a fürdés, ezért a zuhany alá álltam, s közben próbáltam észhez térni ebből a természetfeletti napból.

Olyanok vagyunk, mint két monoton ember… Persze, csak ha a felszínt nézzük.

Belül meg két összetört lélek, akik semmi mást nem szeretnének, csak egymást, de mivel tudják, hogy ez lehetetlen, ezért mind a ketten pontosan ugyanazt csinálják. Semmit. Legalábbis a szó szoros értelmében. Egyébként pedig próbáljuk magunkat távol tartani az érzelmi kitörésektől és a túl hangos megnyilvánulástól. Olyan ez, mint a hibernálás. Lassú érzéstelenítés, s a végén már semmit sem érzel. Se örömet se bánatot. Mi még csak a legelején vagyunk ennek a folyamatnak, de ha ezt sikerül végig csinálni, olyanok leszünk mint az élőholtak. Rob ezt persze nem fogja fel. Ő mg mindig bízik abban, hogy megtud engem menteni, és, hogy csak magából csinál zombit. Én meg pont fordítva gondolom.

Ezekre a dolgokra  a minap Ash és Peter világítottak rá. Külső szemlélőként néha sokkal könnyebb végigkövetni a dolgokat, mint a közepéből.

Én hittem nekik, de mégsem tágítottam reménysugaramtól miszerint Rob egyszer mg beleszerethet abba a lányba és boldog lehet.

Kiléptem a fürdőből és az ágyhoz araszoltam. Lefeküdtem és lekapcsoltam a lámpát.

A testünk nem ért össze, de így is éreztem a meleget, mely sejtette nem vagyok egyedül.

Furcsa volt a mögöttem lévő magányos napok tán. Mintha eddig nem a saját ágyamban feküdtem volna, mintha idegen lennék a saját lakásomban.

Robot néztem, ahogy kezeit összekulcsolva a tarkója alatt pihenteti, s közben a plafont bámulja. Tudtam, hogy gondolatban teljesen máshol jár, talán egy más életben. Arcát nem vehettem ki tisztán, ahhoz túlságosan sötét volt, de szeme csillogása még így is tisztán kivehető volt.

Átfordultam a másik oldalamra. Valahogy fájt őt nézni így, ahogy mellettem feküdt mivel tudtam, ez talán az utolsó ilyen alkalom. Kezem a kispárna alá helyeztem, mindig így aludtam amikor egyedül voltam…

Az ágy egy kissé megmozdult, úgy gondoltam Rob is hozzám hasonlóan cselekedett, de aztán megéreztem, ahogy ujjai hajam simogatják. Először nem mozdultam, mert nem voltam biztos benne, hogy szeretne ennél többet is. Furcsa helyzet volt. Megszoktam, hogy közös estéink szeretkezéssel töltjük, vagy annyira fáradtak vagyunk, hogy egyszerűen csak összebújunk és alszunk. Most valahogy egyik sem tűnt idevalónak.

Persze egyiket sem bántam volna, de annyira feleslegesnek éreztem. Valahogy úgy tudtam erre az estére gondolni, mint egy fordított nászéjszakára. Sok kultúrában addig nem is érvényes a házasság amíg azt el nem hálja az ifjú pár. Egy nászéjszakán szinte bűn ha valaki nem szeretkezik. Ott minden a szerelemről a testiségekről és a vágyakról szól. Egy új élet kezdetéről. A mi életünknek azonban ez a vége…

Lassan megfordultam, hogy ránézhessek. Nem szakította meg tevékenységét, továbbra is hajamban éreztem kutató kezeit. Olyan lágy volt, mint a szellő. Kezem az arcára helyeztem és hüvelykujjammal végigsimítottam a arccsontján. Ezt a műveletet addig ismételtem, míg lassan elnyomott az álom.

Az esküvő napja

Ez is elérkezett. Már hajnalban éber voltam, nem is igazán tudom, hogy aludtam-e valamennyit. Elizabeth hajnali kettőig képes volt beszélgetni velem telefonon, és valamennyire lelket önteni belém. Annyira már volt vele beszélgetni. Anyu is tudott mindenről, de valahogy mégsem tudta magát beleélni helyzetembe, mivel sok mindent nem tudott. Nem ismerte annyira sem Robot sem a többieket, hogy véleményt tudjon formálni. Ez persze az én hibám is volt, a barátaimnak sokkal könnyebben megnyíltam, mint a saját anyámnak. Elizabeth tökéletesen betöltötte a pótanya szerepet. Volt, hogy öt percekig nem bírtam megszólalni, de ő csak türelmesen várt holott tudva levő volt, hogy korán fekvő típus. Elena is telefonált még tegnap este, hogy ott megyek-e az esküvőre, mert szeretne velem pár szót váltani. Biztos voltam benne, hogy nem fogok vele beszélgetni, de azért válaszoltam neki egy gyors igennel és próbáltam minél előbb letenni a telefont. A furcsa az volt, hogy Nikki és Ashlee a közös találkozónk óta nem kerestek. Féltem, hogy megharagudtak rám, akkori viselkedésem miatt, bár ha ez így történt, azt hiszem csalódtam bennük, mint barátokban, pedig pont erre nincs most szükségem, hogy mindenkit elveszítsek.

Kilenc órakor csengettek. Nem is néztem meg ki az, csak kinyitottam az ajtót. Peter, Jackson, Kellan és Taylor álltak az ajtóban.

Néztem egyet, de természetesen beengedtem őket. Mint kiderült ők a felmentő sereg és egész nap a nyakamon akarnak lógni, hogy megbizonyosodjanak arról, nem leszek öngyilkos vagy valami hasonló. Hálás voltam nekik, és jól esett, hogy itt vannak, de azért ezt egy kicsit túlzásnak éreztem. Nem egy melodráma hősnője vagyok, csak egy átlag ember, aki ma elveszíti a szerelembe vetett hitét.

-         Kris van valami kaja?

-         Fogalmam sincs, nézz körül a hűtőben. – tényleg nem tudtam mást felelni Kellannak , mert őszintén szólva nem is emlékszem mikor ettem utoljára. Talán tegnap előtt.

Valahogy minden olyan felesleges volt, főleg az ilyen napi rutinnak számító feladatok.

-         Hát hugi ez teljesen üres. Te fotoszintetizálsz vagy csinálod?

-         Füstön élek- mondtam mosolyogva.

-         Na jó, rendeljünk pizzát- ajánlotta fel Tay és már nyúlt is a telefonjáért. – Te milyet kérsz Kristen?

-         Hmm…. Nem vagyok éhes köszi.

-         Lesz még egy Hawai is!- nah ennyit a szabad akaratról.

Eltelt egy fél óra azzal, hogy Kellan megpróbált felvidítani, Taylor rendet rakott- nem kicsit rendmániás a srác-, Jackson az ölébe ültetve próbált babusgatni, Peter pedig átható tekintettel figyelte minden mozzanatom.

Ezek a srácok leírhatatlanok. Annyira mások és mások, mégis jószívűek, segítőkészek, és mindent elkövetnek azért, hogy valahogy összeszedjenek.. Igazi jó barátok, családtagok. Ezt már sokszor mondtam, de mégsem elégszer. Gondolkodás nélkül nekik adnám bármely testrészemet ha szükség lenne rá… Bár valószínűleg a tüdőmmel és a májammal nem sokra mennének. 

A pizza megérkezett és Jaskson öléből átültem a mellette lévő székre, mielőtt úgy dönt, hogy kisbabaként megetet.

Mikor tíz perc elteltével is azt nézték, hogy eszem-e, kijelentettem, hogy köszönöm a pizzát nagyon finom és megfogom enni, nem kell, hogy folyamatosan lessék minden mozdulatom.

Nem hazudtam, tényleg jól esett. Nem is tudtam, hogy ennyire éhes vagyok, egészen addig míg bele nem haraptam az első szeletbe.

A délután öt óra nagyon gyorsan közeledett, mintha valami szörnyű időzavarba kerültünk volna. Lassan készülődni kezdtem, a farmert és a sportcipőt inkább hanyagoltam, de eszem ágában sem volt valami habos babos cuccot felvenni.

A fiúk magamra hagytak vagy negyed órára, mert mint kiderült egy kocsival jöttek, Kellan hatalmas telepjárójával és még a smokingot is magukkal hozták. Gyorsan felöltöztem, Peter segített felhúzni a ruhám zipzárját, s közben a fiúk is felöltöztek. Elindultunk. Egészen addig nem éreztem a nyomást, amíg meg nem láttam az esküvői díszletbe öltöztetett kocsit. Némán néztem ki az ablakon, s azon imádkoztam bárcsak felébrednék ebből a rémálomból. Megálltunk egy templom előtt. A sírás kerülgetett. Minden gyönyörű volt. A templom gótikus stílusú, de más érződött benne a reneszánsz és a romantika stílusa. Díszes volt, de mégis visszafogott. A parkolóban mindenhol hozzánk hasonlóan fehérbe öltözött kocsik sorakoztak.

Vajon ő itt van már?

A lépcsőnél megtorpantam. Az összes kéz felém kapott, mintha attól tartanának, hogy összeesek.

- Jól vagyok, csak…..szeretnék egyedül bemenni…

-Kristen biztos? Várhatunk még egy kicsit, van idő, korábban jöttünk.

- Nem, menjetek csak, gondolom Robot is megakarjátok keresni.

Úgy néztek rám, mintha bármelyik pillanatban meggondolnám magam, de álltam a tekintetüket.

Egyedül maradtam, egy-két ember ugyan lézengett körülöttem, de nem foglalkoztam velük.

Valaki megfogta a vállamat. Hátrapillantottam, de nem ismertem a pasast.

-         Mit akar?.- kérdeztem

-         Jöjjön velem!

-         Nem megyek! Van meghívóm!

-         Maga Kristen Stewart nem?

-         Én vagyok..

-         Azt az utasítást kaptam, hogy vezessem el.

-         Mégis hova és kihez?. kezdtem ideges lenni.

-         Phil Morrishoz. – hát erre nem számítottam. Akkor mégis csak trükk volt a meghívás és valójában nem akarják, hogy itt legyek.

-         Rendben, menjünk. – mindenképpen itt leszek az esküvőn, de előtte végre megismerem ezt a „csodálatos” embert…

/Robert szemszöge/

A főpróbát tegnap megtartottuk, tudtam, hogy mit kell tennem. Elveszek egy lányt… Semmit sem éreztem. Olyan volt, mintha egy külső szemlélődő lennék, aki szemrebbenés nélkül végignézi valakinek az esküvőjét… Nem bírtam felfogni, hogy én magam házasodok.  Ez az egész cirkusz annyira fárasztó volt és ál. Mintha egyenesen belehazudnék Isten képébe. Tudom, hogy régi módi vagyok, de ebben akkor is igazam van. Csupán azzal nyugtattam magam, hogy a pap által feltett kérdésekre őszintén fogok válaszolni. Tényleg nem tervezem megcsalni azt a lányt, a jóban-rosszban részről meg annyit, hogy a jónak vége, a rosszban meg már az esküvő kezdetével benne vagyok…

Hol lehet most Kisten? vajon tényleg eljön? Nem fogok a vendégekre nézni, nem bírnám látni Kristen arcát, ahogy kimondom a „boldogító” igent. Nem lennék rá képes. Remélem, hogy azóta meggondolta magát.

-         Rob indulnod kell.

-         Kösz…

Akkor kezdődjön hát a temetésem.

A díszítés csodálatos, nem is tudom, hogy tud bármi is tetszeni ebben a pillanatban.

Elkezdődött….Megszólalt a nászinduló…

A menyasszony éppen felém tart… Gyönyörű ez a ruha, pont az én ízlésemnek megfelelő. A lány is szebb, mint tegnap volt… Mit tesz egy kis szépítés. Itt-ott kivillanó fehér bőréről Kristen jutott az eszembe. Most ő is lát engem, látja, ahogy a menyasszony felém lépked, látja ezt az egész borzalmat? A lány megállt mellettem… Örülök, hogy az olasz csipke eltakarja az arcát, mert nem bírnék a szemébe nézni. Látnom kell Kristent! Hátrafordultam, hogy körülnézzek, de hiába kerestem a tekintetemmel. Kellanék azt mondták, hogy elhozták, de még kért egy kis időt. Talán mégiscsak meggondolta magát? Remegni kezdtem, mintha a drogot vonták volna meg tőlem.

Leendő arám, lágyan megérintette a kezem, persze biztos látja idegességem és attól fél, hogy elrohanok… Nem jár messze az igazságtól.

-         Robert Pattinson……- NEM! Kristen….. Ne…..

-         Hölgyeim és uraim, kedves Rob… Lenne egy kis mondanivalóm, mielőtt sor kerülne a lényegre.

-         Hála égnek- sóhajtottam és csak reméltem, hogy valaki olyat mond amitől ennek az egész rémálomnak vége szakad.

Phil Morris volt a felszólaló, amitől a gyomrom bukfencezett egyet.

Elszeretnék mesélni valamit.

Az öcsém, Brian halála mindenkit megrázott.  Érezte, hogy közel a vég és ezért behívatott minket a kórházba. Elmesélte, hogy megismerkedett egy fiatalemberrel, aki itt áll előttetek. Elmesélt róla mindent és elmondta, hogy mennyire értékes embert ismert meg személyében. Egyetlen dolgot fájlalt nagyon, hogy Rob reménytelenül szerelmes és nem meri bevallani a lánynak, mivel nagyon jó barátok és fél, hogy ezzel mindent tönkretesz.

Az elmesélésekből az is nyilvánvaló volt, hogy a lány is hasonlóképpen érez, de Rob ezt nem hitte el, és váltig állította, hogy ez képtelenség.

Az öcsém átadott nekünk egy papírt tele utasításokkal és pontosan elmagyarázta mit kell tennünk.

A fájdalom és a gyász ellenére, igyekeztünk mindent a leírtak szerint tenni, szerettük volna azt hinni, hogy Brian ezáltal boldog lesz ott ahol van.

Nagyon jól kiismerte ezt a srácot, mivel pontosan minden úgy történt ahogy megjósolta. Rob magát hibáztatta mindenért, és innentől kezdetét vette a végakarat beteljesítése.

Bár Pattinson nagyszerű színész, mégsem látott át harmatgyenge színjátékunkon. Elhitettük vele, hogy szörnyen haragszunk rá, és amikor eljött, hogy felajánlja segítségét ara kértük, hogy vegye el a húgunkat, aki mellesleg már férjnél van és rég nagybácsivá tett. Tudtuk, hogy ez kimozdítja majd a beburkolózásból és itt jött a képbe a menyasszonyom Elena aki valóban rendező. Elintézte, hogy Kristen kapja meg a főszerepet és így Robot is lépre tudtuk csalni. Úgy tűnt rosszul sülnek el a dolgok, mivel láthatóan nem úgy fogadták egymást ahogy kellett volna. Egy kicsit elbizonytalanodtunk, hogy talán az öcsénk mégis csak tévedett, ezért kitaláltuk, hogy összezárjuk őket bizonytalan ideig, mert nem tudtuk mennyi idő kell arra, hogy a saját szemünkkel meggyőződhessünk az igazságról.

Figyelemmel kísértük szinte minden mozdulatukat és a film témája adta lehetőséggel próbáltuk kitapasztalni, hogy mennyire vonzódnak egymáshoz. Már az első próbán kiderült, hogy nagy itt a szerelem, csak valamiért neheztelnek egymásra. Ekkor úgy döntöttünk még szorosabbra fogjuk a gyeplőt, továbbá meghívtuk Ashlee Greent is ,aki szintén nem tudott semmiről, csak örült, hogy újra a barátaival lehet.

Innentől viszont hatalmas fordulatot vettek a dolgok, mert Rob és Kristen egyre közelebb kerültek egymáshoz. Elenával mi is szerelmesek vagyunk és ez egyszer majdnem buktatónak bizonyult, ugyanis a szokásos telefon helyett én is leutaztam vidékre és amikor az erdőben elbújva végre egy kicsit magunk tudtunk lenni a vízeséshez közel, Rob meglátott. Azt hittem vége mindennek. Szerencsére Eleneát nem látta, és, hogy  a fiú egy kicsit paranoiás, mert azt hitte őt tartom szemmel.

Minden ment, mint a karikacsapás.  Összejöttek és tejes volt a szerelem. Hogy miért nem hagytuk itt abba és fedtük fel a valódi célt? Azért mert nem akartuk, hogy kiderüljön csak addig nagy a szerelem amíg minden rendben. Tudni akartuk, hogy ez csak egy fellángolás vagy valódi, örök érzések. Folytattuk hát tervünk és Johanna találkozott Kristennel. Már minden világos volt, ez a lány képes feláldozni a boldogságát Robért. Megpróbálta meggyőzni, hogy vegyen részt az esküvőn, de nem tudhattuk, hogy sikerrel járt-e, ezért Elena tegnap felhívta Kristent, hogy megtudja mik a tervei. Szerencsére minden remekül működött.

Tudnunk kellett, hogy Rob szándékai mennyire komolyak…. Ezt ebben a pillanatban bizonyította be. Ott áll előtettek, hogy elvegyen egy lányt akit nem szeret, csak azért, hogy megóvja Kristent a csalódásoktól és a hosszan tartó szenvedéstől.

A „közönség” felállt és tapsolni kezdett… Nem akartam hinni a fülemnek. Szinte gyűlöltem ezt az embert, aki, mint kiderült végig azon fáradozott, hogy én boldog legyek… Brian… remélem hallasz engem… Köszönöm… Barátom!

Sírni tudtam volna a boldogságtól! De hol van Kristen? Tudja már a jó hírt? A telefonomért akartam nyúlni, de rájöttem, hogy nincs is nálam.

-         Akkor hát folytatódhat a szertartás?- kérdezte Phill. –Meghökkenve néztem rá, mintha az előző mondatokat csak álmodtam volna.

Döbbent arcom és a többiek zúgolódása láttán Philip újra kiáltott.

-         Fel a fátyollal!

Először nem értettem mit jelentsen ez, aztán oldalra fordultam.

Leendő menyasszonyom felemelte a fátylat és én szembetaláltam magam boldogságtól csillogó, könnyáztatta szemével és mosolygós arcával.

-Kristen!

Bólintott és csak annyit kérdezett.

-         Folytathatjuk?

Szinte fel sem fogtam mi történik… Boldog voltam! Igazán boldog!

-         Azt hiszem a jóban-rosszban rész már meg volt, mondta a pap nevetve.

Bólintottunk, de csak egymást tudtuk nézni……

Olyan gyönyörű volt, nem is értem miért nem jöttem rá korábban. Minden a mi ízlésünknek megfelelő volt, Ash és Nikki integettek boldogan minden bizonnyal be voltak már avatva a dolgokba. Kellanék ugyanúgy ledöbbentek, mint mi, és hogy alaposan körülnéztem megpillantottam a családjaink minden egyes tagját.

-         Robert Pattinson, elfogadod Kristen Stewartot feleségedül?

-         IGEN!

-         Kristen Stewart, elfogadod Robert Pattinsont férjedül?

-         IGEN!

-         Robert, megcsókolhatod a menyasszonyt!

Nem kellett az engedély, már oly régóta vártam erre a pillanatra!

Kristen könnyáztatta boldog arca, minden rosszat elfeledtetett velem és boldogan karoltam át, hogy hosszú csókban forrjunk össze.

Nagyot tévedtem a mai nappal kapcsolatban. Ez nem a temetésem napja volt, hanem egy új boldog és szerelmes élet kezdete.

The End…