48.RÉSZ

Robsten II.

After Twilight Saga

48. Rész

-         Igen. A hír igaz. Megnősülök.

Mindenki hitetlenkedve bámult rám, Robra vagy rám és Robra. kezdett felkavarodni a gyomrom, ezért hirtelen elnézést kérve felpattantam és kisiettem a mosdóba. Nem volt egyszerű annyi emberen keresztül közlekedni, de szerencsére, sikerült magamban tartanom minden amíg ki nem értem. A wc fölé hajoltam és próbáltam nem elhányni magam. Félig a csempének dőltem, úgy tűnt a hűvös anyag enyhíti rosszullétem.

Úgy tűnik sikerült összeszednem magam annyira, hogy ne dobjam ki a taccsot itt helyben. Hideg vízzel megmostam az arcom, majd reménykedve abban, hogy már más a téma, visszasétáltam az asztalunkhoz. Tizennyolc aggódó szempár kísérte figyelemmel minden mozzanatom, ezért kiböktem egy gyors „jól vagyok”-ot majd helyet foglaltam.

-         Kristen ezt nem kéne engedned!- mondta Peter atyai aggodalommal hangjában.

-         Nem az én dolgom, nem az én döntésem- nyögtem ki bár még mindig makacsul a poharamra szegeztem tekintetem.

Éreztem, hogy Rob megmozdul, de aztán újra nyugton maradt.

-         Én tuti megkeresném, és ellátnám a csaj baját- mondta Nikki, olyan hévvel, hogy Kellan hirtelen odébb csúszott pár centit.

-         Nikki azzal sem megyek sokra, attól a tények még tények maradnak. És nem is az a lány akaszkodott Robra hanem a családja.

-         Ahogy én látom, inkább Rob akaszkodott a családra- mondta Taylor, de olyan halkan, hogy a távolabb ülőknek nagyon hegyezniük kellett a fülüket, hogy megértsék.

Rob erre már nem bírt nem reagálni. Idegesen elvett egy újabb poharat és a tartalmát lehúzva a kelleténél kissé ingerültebben válaszolt.

-         Értsétek már meg, hogy Kristent szeretem! nem tudjátok, hogy milyen voltam, nem tudtok semmit! Ne akarjatok ilyen könnyen ítélkezni. Ismertek engem, tudjátok, hogy nem tenném meg, ha nem érezném úgy, hogy szükséges! Kristen már tudja, ő mindent tud, és megérti. Látta, hogy mivé változtam és azt is elmeséltem neki, hogy minek a hatására. Kérlek ne ítéljetek el pár elkapott szó alapján. Most már ugyanaz a Rob vagyok, aki régen, a barátotok, aki családtagként szeret titeket! Csak azért nem mesélek el mindent, mert nem könnyű erről beszélnem. Szegény Kristent is sokszor megsebeztem mire megnyíltam előtte, ne akarjátok ezt ti is átélni.

Rob szavai úgy tűnik nagy hatást gyakoroltak mindenkire, mivel a csapat nagy része lesütött szemmel szégyenkezett az előbbi hirtelen és meggondolatlan reakciók miatt. Az idősebbek mint, Peter és Elizabeth vagy Billy még közelebb is jöttek, hogy megöleljék. Az egész csapat biztatta Robot, hogy bármit is tesz ők mellette állnak, és támogatják mindenben. Mint kiderült, mindenki kapott meghívót, de a többség vagy értetlenkedett vagy egy poénnak tartották az egészet.

Én csak csendben ültem és végignéztem ahogy ez a sok ember, a barátaim egytől egyig szinte áldásukat adják életem leggyászosabb napjára. Nem bírtam tovább, itt volt vége.

Felálltam és úgy tettem, mintha ismét a mosdóba mennék, de aztán észrevétlenül az ajtó felé vettem az irányt és kisiettem a helyiségből.

A levegő egy kicsit hűvösebb volt, mint a nyári este megkövetelte volna, de most kifejezetten hálás voltam ezért.

Nem tudtam hová menjek… A hotelbe nem volt kedvem visszamenni, inni sem volt már kedvem sőt semmihez, csak magamban lenni és lelkiekben összezuhanni valahol.

Aztán hirtelen beugrott… Hét óra van, még nincs túl késő, akkor már miért ne szakadhatna rám minden egyazon napon.

Farzsebemből előhalásztam a mobilt és tárcsáztam egy barátomat aki a mobiltársaságoknál dolgozott.

-         Philip szia, itt Kstew. Dolgozol ma?.....Remek! Tudnál nekem segíteni, volt egy rejtett számú hívásom ma négy harminckor. A számom 06204200225….. Rendben várok köszi!

Nem voltak kapcsolataim pláne nem a nyomozgatás terén, Phillel még a horrorfilmem forgatása közben ismerkedtem meg, mert a testvére játszotta az öcsémet.

Most nagy szerencsém volt, hogy még idejében eszembe jutott, mivel pár perc elteltével már meg is kaptam a kívánt számot.

-         Az adósod vagyok! – azzal le is tetem a telefont, hogy a kapott számot tárcsázzam.

-         Szia Kristen vagyok. Kristen Stewart. Mégis csak jobb lenne, ha ma találkoznánk. Akkor a megbeszélt helyen fél óra múlva? … Rendben. Szia.

Ezzel is megvolnánk. Azért mondtam fél órát, mert nem volt kedvem kocsival menni, inkább sétálni akartam és cigizni.

Elindultam. Pár lépés után a telefonom rezegni kezdett. „RPatts”.

Abban a pillanatban kinyomtam és kikapcsoltam a telefonom. Nem akartam vele beszélni, most igazán nem. Ez nem egy amolyan makacs összekaptunk és duzzogok szituáció volt, hiszen össze sem kaptunk. A fél óra bármilyen lassan is akartam odaérni, nagyon gyorsan letelt.  A kávézóba belépve gyorsan körülnéztem a helyiségben, nagy szerencsémre egyedül ücsörgő lányt nem láttam, így kényelmesen helyet foglaltam a legközelebb eső asztalnál és vártam, hogy az ismeretlen lány megérkezzen.

Újabb cigire gyújtottam, de szinte még el sem tettem az öngyújtómat, megjelent egy átlagos külsejű kedves arcú huszonéves csaj és egyenesen az asztalom mellett állt meg s a kezét nyújtotta. Tényleg nem volt egy sugárzó külsejű valaki, de rondának azért egyáltalán nem mondtam volna. Bemutatkozott. Johanna Morris. Naná kimás…

Kezet fogtam vele, bár azért arra nem vettem a fáradtságot, hogy felálljak, mint ahogy az illendő lett volna.

Egy percig csak némán ültünk egymással szemben, közben a pincér is kijött én csak egy újabb erőset kértem ő is… csak ő kávéból.

-         Tudom, hogy Rob és te… Szóval, hogy köztetek volt valami… És valószínűleg még most is lenne, ha a családom nem kényszerítené hozzám. Mondta a lány majd lesütötte a szemét. Már most elérte, hogy sajnáljam… Hurrá!

-         Rob is szeretné, mármint nem igazán családi kényszer, inkább lelkiismereti…- mondtam teljesen őszintén.

-         Akkor is kényszer.

-         Miért hívtál ide?

-         Mert szerettem volna, ha nem utálsz… Már amennyire ez a körülményekhez képest lehetséges.

-         Értem.

-         Elszerettem volna mondani, hogy …. Szeretem Robot, a magam módján. Úgy értem, helyes és jószívű. Belé tudnék szeretni.  Esküszöm neked, hogy mindent elfogok követni annak érdekében, hogy jól érezze magát ebben a házasságban és, hogy… Belém szeressen.

Egyik részem szét tudott volna robbanni, és itt helyben megtépni ezt a csajt amiért itt ecseteli, hogy ő és Rob még egyszer milyen boldogok lesznek. A másik részem azonban látta az őszinte arcot, és láttam rajta, hogy szavait nem támadónak hanem inkább védekezőnek sőt, sokkal inkább vigasztalónak szánja.

Amolyan: „Ne aggódj, ha már tőled elveszik, attól én még megpróbálok neki örömet okozni és nem kell attól félned, hogy felesleges volt ez az áldozat„ dolog….

-         Rendben… Tedd őt boldoggá. Ezt az egyet kérem. - mondtam teljesen őszintén s próbáltam visszafojtani minden felszínre törő érzelmemet.

Már majdnem felálltam amikor eszembe jutott még valami:

-         Johanna… Csak egy utolsó kérdés… A meghívó.

-         Igen tudom, ne haragudj!! Őszintén szólva nagyon reméltem, hogy nem érted félre! Nem hadüzenetnek szántam, csak szerettem volna ha szabadon dönthetsz… Ne érezd úgy, hogy bármiből ki vagy rekesztve… Bár őszintén szólva magamra is gondoltam ebben az esetben, mert azt sem szerettem volna, hogy attól kelljen rettegnem, hogy egyszer csak megjelensz és nekem esel…

-         Nem teszek ilyet. De őszintén szólva nem hiszem, hogy ezt végig bírnám nézni…

-         Szerintem gyere el. Talán így könnyebb lesz elengedned… De te tudod, a döntésszabadságot megadtam.

-         Akkor én most mennék… Öhm.. Köszönöm Johanna.

Azzal kisiettem az ajtón és csak reménykedni tudtam, hogy nem roskadok össze már az első sarkon