UTOLSÓ ELŐTTI RÉSZ

Robsten II.

After Twilight Saga

49. Rész

Nem bírtam leállni, egyfolytában a köröket róttam. Lassan az eső is megeredt, de olyan volt, mintha semmit sem éreznék belőle. A fájdalom szűnni nem akaróan keringett ereimben, hogy aztán szívem minden dobbanására újabb és újabb mérgező adagot pumpáljon testembe.

A bűntudat is apránként lelkembe mardosott, melynek eredetét először nem tudtam megfejteni, de lassacskán az agyamban felvillanó emlékfoszlányok emlékeztettek barátaim vidám és boldog mosolyára, a meleg barátságos ölelésekre. Ott hagytam őket, egyetlen szó nélkül, bár neheztelésem nem volt teljesen jogtalan. A tény, hogy bizonytalan ideig nem láthatom majd őket önfejűségemért, cseppet sem segített kedélyállapotomon.

Hosszú időbe telt, de végül úgy döntöttem visszasétálok a Pub-ba, hogy legalább ezt a kevés időt velük tölthessem minden neheztelésem ellenére.

A visszaúton bekapcsoltam a mobilom, hogy megnézzem az időt.  Tíz óra öt perc. Ezek szerint több,mint három órája indultam el. Egy percig sem reménykedtem abban, hogy távozásom nem tűnt fel senkinek, pláne azok után, hogy a sms-ek sorra érkeztek telefonomra.

Egyet sem nyitottam meg, mert lassan már a megfelelő utca felé araszoltam. Pár perc múlva benyitottam az ajtón és a helyszín mintha semmit sem változott volna. Táncoló és piáló emberek mindenfelé, ismételten úgy éreztem, hogy magamra maradtam. Mintha a fájdalom burka venne körül, melyet a körülöttem lévő vidám emberek nem érzékelnek, ugyanolyan vidámnak látnának, mint amilyenek ők maguk és a fájdalom, a mérhetetlen veszteség csak engem súlytana.

Az  asztalunk felé indultam, abban sem lehettem biztos, hogy nem mentek el azóta.

Úgy tűnik nem tévedtem sokat. Nikki Aslee és Elizabeth szorosan egymáshoz simulva ültek és beszélgettek. Észrevétlenül becsusszantam melléjük  és a piák felé nyúltam. Az asztalon már tálcák egész hada sorakozott, pedig ha jól sejtem egy ilyen helyen azért, közben elviszik a pincérek a feleslegessé vált, kiürült poharakat. Ashlee nézett fel először és már be akart szólni, hogy- hogy képzelem, hogy csak úgy bepofátlankodom közéjük, mikor végre felismert és a szája egy pillanatra tátva maradt, bennrekesztve káromkodások egész tömkelegét.

-Kristen!- ugrott a nyakamba, mire Nikki és Elizabeth is magukhoz tértek és hasonló képen jártak el.

- Annyira aggódtunk! Hova tűntél és miért kapcsoltad ki a telefonod, tudod mennyire aggódtunk! Ahogy rájöttünk, hogy már rég vissza kellett volna érned a mosdóból Rob teljesen bepánikolt, aztán ez a félelem ránk is átragadt! A fiúk azóta téged keresnek! Már 2 és fél órája elindultak, mindenki a kedvenc helyeidet járja végig, Rob először a hotelbe indult. Fel kell hívnunk őket, hogy megmondjuk jól vagy és, hogy jöjjenek vissza.

Azzal mind a hárman telefonálni kezdtek, de hallgatásom azért feltűnhetett nekik, mert közben elkaptam aggódó tekintetüket.

Ahogy letették a telefont egyből felém fordultak.

-         Kristen mégis hol voltál?

-         Sétáltam.-  jobb nem jutott eszembe, és ez félig-meddig igaznak is bizonyult.

-         Sétáltál? Ilyenkor? Amikor a barátaid itt vannak és végre együtt a „család”?

Ráadásul zuhog kint az eső!

-         Igen, tudom. – A barátos részét inkább nem akartam kommentálni, mert a mai érzéketlenségükön kívül nagyon jó barátok voltak és mindig támogattak. Persze az is jól esett valahol mélyen, hogy most is azon fáradoztak, hogy megkeressenek, mert erre egyáltalán nem számítottam. Most meg emiatt érzek bűntudatot, remek…

-         Kristen… Nem fázol kicsim?- kérdezte Elizabeth és vizes hajamon végigsimítva aggódó tekintete szinte lebilincselt. Sosem csodáltam, hogy ő kapta meg Esmee szerepét, mert tényleg olyan volt, mint karaktere, egy kedves csupa szív „tyúkanyó”.

Próbáltam rámosolyogni és közben megráztam a fejem, majd az italok felé nyúltam és ötöt ledöntöttem egymás után. Nem éreztem mi van bennük, még az alkohol marása sem volt kellemetlen inkább amolyan szükséges rossz.

Rágyújtottam és elhelyezkedtem, közben pedig éreztem ahogy jótékonyan elzsibbad a fejem. 

Ezt a műveletet még párszor eljátszottam mire egy kisebb fiúbanda rontott be az ajtón.

A lányok hirtelen felpattantak, látszott, hogy már feszengve várták ezt a pillanatot, már hozzám szólni sem mertek. Nem tudtam milyen külsőm lehet, de abban biztos voltam, hogy szánalmasan festek.

-Kristen!- mindenhonnan a nevem halottam hirtelen, szinte beleszédültem a sok arcba amely fölém magasodott.

- Igen élek, jól vagyok, sétáltam, kikapcsolódott a telefonom, kösz, hogy kerestetek és bocsánat, hogy aggodalmat okoztam. –Saját magam meglepődtem gépies és monoton hangomon.

Éreztem, ahogy lesüpped mellettem több helyen is az ülőgarnitúra, és velem szemben is hasonló mozgolódás támadt.

Újra az italhoz nyúltam, szinte minden kéz az enyémmel együtt mozdult.

Egy pillantás égette arcom, felnéztem, de nem bírtam sokáig tartani a szemkontaktust.

Rob idegesen álldogált még mindig, mint aki lefagyott. Tekintete meghatározhatatlan volt, egyszerre aggódó, neheztelő, szomorú sőt…mélységesen bánatos. Ahogy sötét tekintetébe néztem úgy éreztem magam, mintha egy feneketlen kútba zuhannék.

Mindenki engem nézett és a csend már szörnyen kínossá kezdett válni.

-         Nah szóval…. Miről maradtam le? –kérdeztem.

-         Arról, hogy téged kerestünk bökött oldalba Kellan, aki nevetett ugyan, de a szem aggodalmat tükrözött.

-         És arról, hogy megbeszéltük mekkora barmok voltunk….- mondta Jackson, s közben állítását alátámasztva lesütötte szemét.

Kérdőn néztem rá, de úgy tűnt nem bír többet mondani.

-         Hé, minden rendben, én tűntem el nem? Miattam futkoztatok egészen idáig. Bocsánatot kérek újra, csak legyen már vége ennek a kínos csendnek, mert ezt nem bírom tovább! Tudjátok, hogy nagyon szeretlek titeket, a családom vagytok és ki kellene élveznünk az együtt töltött időt. Tudom, hogy jó fej vagyok, hogy ezt éppen én mondom aki miatt máris kárba veszett vagy három óra, de most itt vagyunk, minden rendben van, bulizzunk!

Azzal megemeltem egy újabb poharat és lehúztam. Semmi kedvem nem volt bulizni, de ettől a síri hangulattól újra menekülhetnékem támadt.

-         Nem Kristen…. Semmi sincs rendben. Az a helyzet, hogy a keresésed közben rádöbbentünk, hogy mennyire elszúrtuk idebent a dolgokat. Hirtelen csak azt láttuk, hogy Robnak szüksége van ránk és, hogy mellette kell állnunk… Nem vettük észre, hogy te is ugyanannyira szenvedsz, ha nem még jobban…- Peter hirtelen lehajtotta a fejét, és láttam hogy ráncolja a homlokát.- Majd újra felnézett és folytatta. Kristen szeretném ha tudnád, hogy teljes mértékben melletted állunk. Melletted is. –lopva Robra pillantott, aki lehajtott fejjel állt, és úgy tűnt, mintha soha többet nem szándékozna meg mozdulni.-  Azt hiszem nem titok, ha azt mondom, mi együtt szeretnénk titeket látni, de úgy tűnik ez már lehetetlen. Mint barátaitok nem tehetünk mást, mint külön-külön mellettetek leszünk a rosszban.

Peter könnyes szeme tovább súlyosbította mondatait és nem bírtam tovább a szembe nézve könnyezni kezdtem. Könnyeim kezem mögé rejtettem, mert ismeretlen volt számomra, hogy ennyi ember előtt roskadjak össze és mutassam ki ilyen nyíltan fájdalmam.

Peter azonnal felpattant, hogy mellém üljön és szorosan átöleljen. vállába fúrtam fejem, s éreztem ahogy a többiek is körém gyűlnek. Szinte minden irányból szipogást hallottam, ezúttal Kellan sem viccelődött. Kezek érintését éreztem nyakamon, hátamon, karomon, hajamon. Olyan furcsa érzés volt… Mintha az egész világ összedőlne körülötted, de egy valami mégis egy bizonyos pillanatban tökéletes lenne.

Egy valami hiányzott most…. Még mindig előttem volt Rob tekintete.

Lassan kibújtam a körülöttem kialakult védőburokból és körülnézem. Rob még mindig ugyanott állt szoborrá merevedve.

Felálltam és kicsit bizonytalanul-inkább a gyengeségtől, mint az alkoholtól- odaléptem hozzá. Lassan felemeltem a fejét, és könnyeimen keresztül rámosolyogtam. Gyengés érintésem elég volt ahhoz, hogy kissé magához térjen és rám nézzen.

-         Mindig szeretni foglak, de kívánom, hogy boldog légy!- azzal megcsókoltam.

Csókom lágy volt és nem terveztem hosszúra, de ahogy Rob felfogta, hogy mi történik szorosan magához húzott, mintha sosem akarna elengedni és úgy csókolt, ahogy soha azelőtt. Szerelemmel és birtoklással.

Mind a ketten tudtuk, hogy ez az utolsó… Ez az egy csók ami még maradt nekünk.