61. Rész

Az elkövetkezendő napok nagyon gyorsan teltek. Robbal minden délelőtt jól viselkedtünk, délutánonként azonban, amennyi időt csak lehetett egymás társaságában töltöttünk.

Nem tudtam melyiket nehezebb elviselni a röplabdát vagy a zenét… Sportbeli fejlődésem nem adott okot a további különórák megtartására, ami valójában mindkettőnknek jót tett, egy kicsit csökkentette a rizikós órák számát ugyanakkor több időt kellett egymás társasága nélkül eltöltenünk. A zene azonban… A terem melege, a gitárleckék, akárhányszor csak egymáshoz értünk, vagy egymásra néztünk, mintha testem egyből felforrósodott volna puszta tekintetétől.

Szinte futva menekültem azokról az órákról.

Elfogadtam a francia utat, bár még közel sem voltam annyira magabiztos, amennyire az igazgató elvárta. Gyanú szikráját láttam a szemében, de rossz felé keresgélt. Megígérte, hogy közben jár Madie és Shane ügyében is, bár Shane-nek ahhoz elváráson felül kell teljesítenie az év végi vizsgákon és természetesen nem kaphatnak teljes ösztöndíjat, mivel azt csak egy diák érdemelte ki… Én.

A lányok emiatt nem aggódtak, egyből egyeztettek a szüleikkel az ügy érdekében, Shane korrepetálásáról, pedig mi magunk gondoskodunk. Rob többször megjelent a kávézóban, volt, hogy egyedül, volt, hogy Tom vagy éppen Marcus társaságában. Velük gyorsabban telt az idő és a főnököm is nagyon megkedvelte őket. Ő persze csak félig tudta az igazságot, ugyanis tudatában volt annak, hogy Robbal titokban tartjuk a kapcsolatot, de a miértjét neki sem árultuk el. Már vele is megbeszélem a következő félévet, garantálta, hogy jövőre is visszajöhetek dolgozni, ha szeretnék, itt örök helyem van. Nagyon hálás voltam neki ezért. A héten nagyon sok szó esett Franciaországról, de Robbal görcsösen kerültük a témát.

Bulizni nem buliztunk, inkább a tanulmányaimra készülődtem, vagy kettesben voltunk Robbal. Sok mindenről beszélgettünk, hiszen még bőven volt mit megtudni a másik múltjáról, szokásairól és nézeteiről. Tegnap este nagy levegőt vettem és elmondtam neki a múltam azon részét, melyet a mai napig fájdalom vesz körül.

Rob teljesen el volt hűlve az emberi gonoszság eme ősi formájától, és míg meséltem a hátam simogatta, mintha ezzel csökkenteni szeretné a múltban szerzett fájdalmat. Megígérte, hogy végig mellettem lesz és egy percre sem engedi majd Tara- nak, hogy a közelembe férkőzzön.

Ma péntek van és jelenleg egyedül tartózkodom az apró koleszszobában, délután ötkor ugyanis indul a repülő, mely haza repít Robot és engem is. Anyu furcsállta, hogy ilyen későn indulok, de elárultam neki, hogy nem egyedül megyek haza, hanem a barátommal, aki viszont tisztességes, dolgozó ember, és emiatt egy kicsit csúszik a program. Meglepően jól fogadta. nem igazán láthatott még férfi mellett, a gyanú árnyéka már nem egyszer az eszembe vetődött, miszerint anya azt gondolja talán a lányokat szeretem, csak nem merem neki bevallani. Azt mondta örül, hogy megismerheti, de előbb is bejelenthettem volna, mert így elkell még intéznie pár dolgot.

 A program a következő: Bátyám szülinapja ma este, esküvő holnap délután és vasárnap vissza. megígértük a srácoknak, hogy vasárnap este elmegyünk velük bulizni, mert az egész hét miattunk veszett kárba…. Szerintük. Valójában azonban mindenkire ráfért egy kis nyugi, csak persze a hős hímek ezt nem merték beismerni, inkább hárítottak.

- Kristen mehetünk már? Indulnunk kéne, le fogjuk késni a repülőt!

- Rob? Mi ? Hogy? Te meg hogy a fenébe jöttél fel? Nem félsz hogy…

Nem tudtam befejezni, naná, hogy tudja, hogy kell befogni az ember száját anélkül, hogy haragudni tudjak rá. Csókja nyugtatóbb volt, a legerősebb váliumnál.

-          Nyugalom… Kapucni és sál. Úgy néztem ki, mint valami cselszövő lázadó. – nevetett Rob.

-          Kész! Összepakoltam. Bátyám ajándéka megvan, ruha, papírok megvan, és repülőjegy némi pénzzel megvan. –mondtam, miközben kipipáltam a listán szereplő tételeket.

-          Rendben, most ezt én is eljátsszam, vagy elég ha megnyugtatlak, eltettem az öltönyt, ami miatt háromszor is írtál sms-t. – kérdezte Rob nevetve.

-          Jó, tudom, elviselhetetlen vagyok ma, csak annyira izgulok. Még soha senkit nem mutattam be a családomnak!

-          Ez esetben nekem kellene izgulnom, de látod… Teljesen nyugodt vagyok! Kivéve azt a tényt, hogy húsz perc múlva indul a járatunk…

-          Jó, menjünk!- mondtam én is sietve, mert nem tudtam, hogy ennyire késésben vagyok.

Rob fejcsóválva nézte ahogy felkapom a bőröndöt, majd úriember módjára kivette a kezemből, és kapucnis sálas álruháját újból magára öltve sietve elindultunk a lefelé a lépcsőn.

Már minden meg volt szervezve. Mi a reptéren hagyjuk a kocsit, Tom pedig majd később taxival kijön érte és elviszi a pótkulccsal.

Éppen időben érkeztünk, pedig az ellenőrző pultnál Rob csomagja fennakadt az ellenőrzésen, de mint kiderült egy vállfa volt a hibás, és ahogy erre fényderült azonnal továbbengedtek minket. A gépre érve fújtunk egyet és elfoglaltuk helyünket.

Nem igazán szerettem repülni, de mint törzsgyökeres amerikainak ez nem okozhatott gondot.

-          Jártál már Los Angelesben?- kérdeztem amikor végre felszállt a gép, bár sejtettem a választ.

-          Igen a fiúkkal minden nagyobb várost beutaztunk, amikor ide érkeztünk.

-          Az izgalmas lehetett! Én nem jártam még olyan sok helyen. Londont is szívesen megcsodálnám egyszer. – mondtam mosolyogva.

-          Lesz rá alkalom.- mondta Rob mosolyogva és talán egy kis honvággyal hazája felé.

Ahogy a gép stabilan vízszintbe haladt, kikapcsoltuk a biztonsági öveket és kényelmesebben helyezkedtünk el. Most csak a fejem hajtottam Rob vállára, miközben ő előbányászott a kistáskából egy mp4-et.

-          Van kedved zenét hallgatni?

-          Persze, amúgy kíváncsi vagyok, hogy milyen zenét hallgatsz.

Olyan édesen mosolygott, hogy hirtelen feljebb ültem, és csókot leheltem szájára.

-Ezt most miért kaptam?- kérdezte meglepetten, kisfiús mosollyal.

- Az legyen az én titkom- mondtam nevetve és újabb csókkal jutalmaztam. Most már nem hagyta magát csak úgy és szorosabban tartva mellkasán hosszasan csókolt.

- Kérnek esetleg valamit?- szólalt meg egy női hang valahonnan a közelből.

- Hm… Tessék?- néztem vissza a hölgyre, megszakítva csókunkat.

- Ételt vagy italt?-mutatott a roskadásig megpakolt büfé kocsira… /Írói közbekogyogás: mindenízű drazsé, csokibéka XD /

Rob válaszolt helyettem és hamarosan büszke tulajdonosa lettem egy fasírtos szendvicsnek és kólának.

Újra elhelyezkedtünk és fél fülünkre megszólalt a zene. Lágy volt és dallamos, az előadót nem ismertem viszont azonnal megtetszett a szám. Rob a karom simogatta és éreztem ahogy szemem lassan elnehezedik.

-          Kristen. – Kristen.

-          Hm…? Jajj ne haragudj, csak elaludtam…

-          Kapcsold be az öved!

-          Miért mi a baj?- bár ki sem kellett nyitnom a szemem ahhoz, hogy érezzem a gép vészesen rázkódik. A félelemtől felpattantak szemeim és Rob aggódó tekintete cseppet sem volt nyugtató…

62. Rész

A gép annyira rázkódott, hogy konkrétan a gyomrom is felkeveredett, mégsem ez volt a legnagyobb problémám, hanem a félelem. Görcsösen szorítottam Rob kezét, aki egyik kezével magához ölelt, mintha ezzel megtudna védeni minden természeti katasztrófától, s közben a stewardes hölgyet kereste tekintetével. Mondanom sem kell, hogy ilyenkor sehol sem mászkált egy sem, pedig hivatalból nekik kellene nyugtatni az utazókat. Persze én ezt is megértem… Azt hiszem egy zuhanás pillanatában nekem is teljesen mindegy lenne, hogy ki mennyire ideges, hiszen akkor már úgyis teljesen mindegy.

- Rob…- próbáltam neki mondani valamit, de egyszerűen túl rosszul voltam ahhoz, hogy megtegyem. Rob így is rám nézett, majd rajtam keresztül ki az ablakon.

- Próbálj megnyugodni egy kicsit, ha jól látom egyenlőre vízszintesen haladunk, nem zuhanunk.

Nagy levegőt vettem majd két kisebbet és próbáltam, ezt a ritmust megtartani. Rob az arcom vizslatta, majd hirtelen kikapcsolta a biztonsági övet és felpattant.

-          Rob?...

-          Suttogtam teljesen kétségbeesve és továbbra is görcsösen kapaszkodtam kezébe.

-          Kristen kicsim… hajolt le hozzám és még a legnagyobb pánikban is meghatott kedves becézése. – Szeretném megtudni, hogy mi történik, mert mindenki csak pánikol és lehet, hogy teljesen feleslegesen. –

-          Értem.- Mondtam, bár bólintásom azt hiszem jobban érzékelhető volt, mint hangom.

Rob a kezeinkre nézett, mire én is észbe kaptam és lassan egyesével lefeszegettem ujjaim csuklójáról.

Rob még utoljára rám vetette aggódó tekintetét, majd lehajolva megcsókolt, minek hatására ajkam remegése kicsit alább hagyott.

/Rob szemszöge/

Kristen édesen aludt én azonban megérezve a gép remegését úgy éreztem itt most mindennek vége. Eleve tartottam a repüléstől azt hiszem azóta, amióta csak az eszemet tudom. Olyan volt, mintha a legrosszabb rémálmomban találtam volna magam. Katasztrófafilmek tucatjai játszódtak le elmémben elképzeltem, ahogy a gép szárnyai leszakadnak és már a földet érés előtt felrobban az egész szerkezet, szinte már a hirtelen hőt is éreztem arcomba csapódni. Próbáltam magam lenyugtatni, menekülési útvonalakon törtem a fejem, mint például az ejtőernyő. Bevallom őszintén az első pillanatokban annyira pánikba estem, hogy önző módon teljesen megfeledkeztem Kristenről egészen addig a pillanatig, míg meg nem mozdult vállamon. Egyből ránéztem, mint, aki akkor eszmél rá a valóságra, és valahogy minden átlényegült. Akkor éreztem először, hogy ő már tényleg az életem része, sőt annál sokkal több. Jobban féltettem, mint saját magam. Kinyitotta szemét, és végignéztem, ahogy mosolygós, álmos tekintete rémülettel és kétségbeeséssel telik meg. Hiába keresgéltem senkit sem láttam, aki válaszokat adhatott volna, Kristen viselkedése pedig pont olyan volt, mint az enyém pár perccel ezelőtt. Kezem szorította, és éreztem, ahogy egész testében megremeg. Akkor döntöttem úgy, hogy ez így nem mehet tovább. Ez a lány, a szerelmem lassan sokkot kap, és ha már én magam, a körülményekre való tekintettel egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy megnyugtassam, akkor cselekedni kell és beszélni azzal az emberrel, aki biztosan tudja, hogy ilyenkor mi a teendő és az nem más, mint a pilóta.

Amikor Kristen elengedte kezem majdnem elgyengültem, féltem magára hagyni. Valahogy mégis sikerül eljutnom a gép feléig bár mindenbe kapaszkodtam amibe csak tudtam, mert a rázkódás olyan volt, mintha egy száguldó buszon utaznék, ami egyfolytában éles kanyarokat vesz. Nem tudtam kitörölni elmémből Kris rémülettel teli tekintetét és úgy éreztem, mintha magára hagynám a legnagyobb bajban. Mikor otthagytam láttam remegő kezét, és éreztem remegő csókját. nem bírtam tovább és visszafordultam. Szinte ugyanabban a pózban találtam, mint ahogy utoljára láttam. Szemei üvegesen meredtek előre, remegő keze szinte ugyanabban a szögben állt a levegőben, mint amikor, még kezemet szorította. Azonnal letérdeltem elé és megöleltem.

Kellet pár másodperc mire felfogta, hogy újra vele vagyok, de abban a pillanatban, ahogy magához tért átölelt és megcsókolt.

-          Mi történt?- kérdezte és szemembe nézve várta válaszom.

-          Nem akarlak magadra hagyni…- gyere velem.

Azt hittem tiltakozni fog, de ő azonnal összeszedte magát és kikapcsolva övét felállt és tettre kész volt. Hihetetlen megdöbbenéssel néztem végig átváltozását, ilyen erős lány még soha életemben nem látta. Büszkeség árasztotta el testem, és általa én magam is erősebbé váltam, mintha egymást tápláltuk volna ebben a sokkoló helyzetben. Megfogtam kezét és együtt indultunk el újra a gép eleje felé, és körülnézve mindenhol csak pánikot és kétségbeesést láttunk. Szülők tartották ölükben gyermekeiket, csecsemők sírtak fel, fiatal lányok sírtak a telefonba, idős párok szorították egymás kezét, és egyedülálló nők és férfiak ültek át egymás mellé. Hívők és hitetlenek együtt imádkoztak a szerencsétlenség elkerüléséért.

Mindenki megdöbbenve, de bizalommal nézett ránk, azt hiszem már nem egy ember várt arra, hogy valaki végre tegyen valamit. Próbáltunk pánikra nem pánikkal válaszolni, hanem rendezni vonásainkat annyira, hogy azt gondolják, tudjuk, hogy mit csinálunk.

A nagy, fehér ajtóhoz érve csak reménykedni tudtam, hogy az ajtó kinyílik és bemehetünk, de nem így történt. Kártyás beléptető… Remek. Tehetetlen dühömben öklömmel kezdtem csépelni az ajtót és Kristen ahelyett, hogy visszafogott volna, csatlakozott hozzám. Erősfeszítésünk nem volt felesleges, ugyanis az ajtó hamarosan kinyílt és egy légikísérővel találtuk szembe magunkat, aki nem kérdezte mit akarunk, csak egyszerűen félreállt, hogy bemehessünk. Az ajtó becsukódott mögöttünk, de körülnézve nem a pilótafülkében találtuk magunkat, hanem egy köztes kis helységben, ami láthatóan a kísérők számára volt fenntartva. Itt voltak az étkezőkocsik megrakva étellel, bár most kikötve álltak az egyik oldalon.

- Mi történik?- néztem kérdőn a kísérőkre, de szinte kiabálnom kellett, hogy hangom ne vesszen el a gép hangos zajától.

- A főnök azt mondta, hogy nincs ok a pánikra, legalábbis ha a következő húsz percet megússzuk akkor sikeresen folytathatjuk az utat.- kiabálta vissza egy kísérő, de azért az ő arca is elég nyúzott volt.

- Belekerültünk egy vihara amit a diszpécserek nem láttak előre.- kiáltotta a másik.

- A légörvény elég veszélyes, de ez a gép jól bírja a gyűrődést- mondta egy idősebb nő.

- Akkor megkérdezhetem, hogy maguk miért itt tartózkodnak, ahelyett, hogy megnyugtassák a pánikoló utasokat?- kérdeztem felélénkülő haraggal.

- A kocsikat intéztük el- mutatott egy fiatal lány a kikötött kocsikra, de azért ő is érezte, hogy ez elég gyenge kifogás, mert egyből lesütötte szemét. – megmondom őszintén az ő arcát elnézve haragom kezdett csillapodni, mert úgy tűnt ezek a lányok pont olyan elveszettek, mint amilyen Kristen vagy akár én magam voltam pár perccel ezelőtt.

- A hangosbemondóban is bemondtuk- mondta egy másik lány.

- Hát azt hiszem ezt senki sem hallotta!. kiabáltam vissza a nőnek, ezúttal nem a harag csak a zaj miatt.

Éreztem, ahogy Kristen nyugtatóan végigsimít karomon, és biztos voltam benne, hogy hangom mégiscsak félreérthető volt. Próbáltam az udvariasabb kiabálásom elővenni, és megkértem a hölgyeket, hogy menjünk ki az utasokhoz és próbáljuk őket megnyugtatni, mert ha tegyük fel meghalunk, akkor úgyis teljesen mindegy, hogy mi történik. Ha zuhanni kezd a gép elszabadul a pokol, ha viszont mégis csak megkegyelmez nekünk a légörvény, akkor semmi szükség arra, hogy valakit a szívinfarktus vigyen el, vagy éppen a megmenekülés utáni rossz szájíz amiért az arra kiképzett emberek nem látták el megfelelően a feladatukat.

Kristenre néztem, aki mosolyogva bólintott, és földöntúli nyugodtsága az én testem is átjárta. Szinte anélkül vettem át az irányítást, hogy tulajdonképpen felfogtam volna, mi is történik.

Az egyik nőt beküldtem a pilótafülkébe, hogy tájékoztatni tudjon minket a fejleményekről.

A másik két hölgy kíséretében pedig kivonultunk az utasokhoz, hogy mindenkit megpróbáljunk megnyugtatni. Valamiért hallgattak rám és ez nagyon jó érzéssel töltött el. Tudtam, hogy ez nem a „profi” fellépésemnek köszönhető, hanem egyszerűen csak kellett egy ember aki a sarkára áll. Nem egyszer megálltam beszédem közben, mert Kristent nézve teljesen elvarázsolt példaértékű viselkedésével. Hallottam ahogy egy idős házaspárt nyugtat, majd láttam, ahogy felemel egy négyéves forma kisfiút és a pirosra sírt szemű kisfiú pár perc múlva nevetni kezdett, az édesanya pedig gyermeke felderült arcát látva szinte felszabadult és mosolyogva csókolta arcon Krist. Én is megtettem, amit tudtam. Elmondtam, hogy mit hallottunk, jó erősen kihangsúlyozva  a gép biztonságára vonatkozó részeket. Közben a lány, akit a pilótafülkébe küldtem visszafutott hozzánk és közölte, hogy már csak tíz percig legyünk erősek. Négy mikrofont is kihozott, hogy ne kelljen minden egyes információval körbefutni. Próbáltuk hát egyenlő arányban megosztani a gépet s a mikrofonokat bedugva a megfelelő helyre tájékoztatni mindenkit a fejleményekről.

Az egyik hölgy szívfájdalomra panaszkodott, amikor odasiettünk hozzá Kristennel, kiderült, hogy volt már ilyen problémája, de nála a megfelelő gyógyszer. Orvos után kiabáltunk, de senki sem jelentkezett, míg végül egy gyógyszerész sietett a segítségünkre, aki leírt dobozkülső és gyógyszer szín valamint forma alapján beazonosította a korábban orvos által felírt gyógyszert. A következő percekben az általam sosem hallott latin nevet kiabáltam, míg végül egy fiatal lány jelent meg mellettünk, aki az édesanyjához utazik és emiatt van nála egy gyógyszer, ami ugyan nem pont az, amit mi keresünk, de tudja hogy az édesanyja korábban már szedte azt a gyógyszert, ami helyett most felírták neki ezt az újat, ami egy kicsit erősebb volt, de a célnak tökéletesen megfelelt, ahogy azt a gyógyszerész is megerősítette.

Az idősebb légikísérő hölgy hozott vizet, de közben kiderült, hogy a szívgyógyszereket, ha sürgős beavatkozás szükséges akkor a nyelv alá kell helyezni, mert a nyálkahártyán keresztül gyorsabban felszívódnak. A nő ahogy bevette a gyógyszert, szinte egyből jobban lett, és kicsit hátra döntve székét, hálás tekintetével jutalmazott minket.

Kezet fogtam a gyógyszerésszel, aki visszament a helyére. A hangos zaj kezdett alább hagyni, és a gép rázkódása is érzékelhetően csökkent. Alighogy ezt észrevettük máris jött a stewardes mosolyogva és közölte az örömteli hírt, miszerint a veszély elmúlt és a vihart magunk mögött hagytuk.

Hogy bemondtuk a boldog hírt, mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, idegen emberek ölelték meg egymást és ahogy elkaptam Kristent azonnal megcsókoltam. Szenvedélyesen szinte megrészegülve a boldogságtól. Egy percre úgy éreztem magam, mint egy romantikus regény főszereplője, aki küzdelmek után végre elnyerte szíve hölgyét és itt a happy end. Ahogy Krissel visszaindultunk a helyünkre váratlanul mindenki tapsolni kezdett és kezet fogtak velünk. Negyed óra múlva már újra kettesben lehettünk, Kris a karjaimban volt és szinte percenként megcsókolt. Egyszer csak váratlanul rám nézett cinkos tekintetével, amit annyira szerettem, és megszólalt:

- Azt hiszed ez nagy izgalom volt? Akkor alábecsülted az előttünk álló hétvégét!- mondta majd nevetni kezdett én pedig vele nevettem és közben elkapva száját újra megcsókoltam.

63. Rész

/Krsiten szemszög/

Az út további része felhőtlenül telt, akár szó szerint is. Valahogy az egész gépet átjárta a jó hangulat és úgy éreztük többé már nem idegenek között vagyunk, hanem barátok között. A légikísérők tolmácsolták a pilóta háláját, holott valójában, mi lehettünk hálásak neki, amiért egy ilyen nehéz helyzetben is tökéletesen állta a sarat és megmentett minket a közvetlen életveszélytől. Megleptek minket egy üveg pezsgővel és egy isteni vacsorával, melyből nem mertünk igazán habzsolni, mivel tudtuk, hogy anyukám is sok finomsággal vár minket odahaza. Robbal szinte tökéletes volt most a kapcsolatom és ez a légi pánik csak még jobban megerősítette. Sosem láttam még őt ennyire férfiasnak és elszántnak, egyszerűen egyik ámulatból a másikba ejtett.

A földet érés után magunkhoz vettük csomagjainkat és taxiba szálltunk. Sötét volt már, a város fényei gyönyörűen érvényesültek, és úgy éreztem otthon vagyok A levegő tisztább volt, mint a New York-i és a távolságok is sokkal nagyobbak. Rob a taxi ablakán keresztül szemlélte  város, én pedig néha a távolba mutattam és hevesen magyarázni kezdtem egy-egy általam nagyon szeretett épület történetét. Rob nagy érdeklődést mutatott minden iránt, amit csak mutattam, én viszont lassan elcsendesedtem, mert tudtam, hogy már közel járunk. Izgulni kezdtem, a szívem szinte zakatolt. Rob elől persze ezt sem lehetett elrejteni és amikor kérdőn rám nézett, én csak megfogtam kezét és szívem fölé helyeztem.

- Minden rendben lesz! Mondtam már, hogy nekem nagyobb okom lenne izgulni, mint neked.

- Tudom, de egyáltalán nem vagyok rutinos ebben.

Rob nem válaszolt és én hirtelen gyanakodni kezdtem. Na álljunk csak meg egy pillanatra.

-          Rob… Mond csak mégis hányadik lány vagyok a sorban, aki hazavisz bemutatni a családjának?- kérdeztem szemöldök felfonva, és visszafojtott lélegzettel vártam válaszát.

Látszott, hogy egyáltalán nem akaródzott válasz adni, csak tördelni kezdte kezét, és kisfiús mosolyával próbált elkápráztatni, hogy megússza ezt az egészet.

Éppen ekkor kanyarodtunk be az utcánkba.

-          Ez nem felejtem el, és ha kettesben leszünk visszatérünk rá!- mondtam ellentmondást nem tűrő hangon és újra az izgalomé lett a főszerep.

A taxi lefékezett és gyorsan kifizettük a fuvardíjat, majd kipakoltunk a csomagtartóból.

Volt ugyan kulcsom a házhoz, de valahogy Robbal az oldalamon most inkább éreztem magam vendégnek ezért a csengőhöz nyúltam.

Odabentről kiabálás hallatszott, míg végül anyu megjelent az ajtóban.

Észre sem vettem, hogy Rob időközben mellém ért és megfogta a kezem. Anyu először végignézett Robon, láttam ahogy megakad a szeme, Rob tökéletes arcán és egyből mosolyogni kezdett.

-          Gyerünk gyerekek gyertek már beljebb!- invitált be minket kedvesen, de azért látszott, hogy ő is zavarban van.

-          Cameron megjött Kris és Rob!!!- kiabált anya felfelé az emeletre.

-          Mindjárt megyek, csak öltözködök!

-          Miért hová mész?

-          Hát bulizni anya, szülinapom van!

-          De hát azt hittem együtt ünnepeljük ezért hívtam Kristent is egy nappal korábban.

-          Anyu gyorsan lezavarjuk ma este, aztán én elmegyek a barátaimmal, és holnap délelőtt amíg alszom ti segítetek az esküvőben is így mindenkinek sokkal egyszerűbb lesz.

-          Persze, hát neked tuti kisfiam.- mondta anya, aztán beljebb tessékelt minket a nappaliba.

-          Rob remélem szereted a húst, mert rengeteg féle húsételt készítettem nektek.

-          Azt hiszem nagyjából mindenevő vagyok- mondta Rob kedvesen, mire anya újabb mosollyal tűntette ki, majd kiment a konyhába, hogy tálaljon.

Nem emlékszem rá, hogy mikor láttam anyát ennyit mosolyogni, egy általa idegen emberre.

-          Azt hiszem anyám szívét máris sikerült megnyerned- mondtam mosolyogva, mire Rob csak lazán hozzátette, hogy ő megmondta.

Na persze…

Anya már harmadszorra fordult a temérdek kajával, mire Cameron is megjelent végre. Gyors puszit nyomott az arcomra, Robbal pedig kezet fogtak és egyből nekiesett a levesnek.

-          Kisfiam úgy viselkedsz, mintha farkasok neveltek volna! Milyen véleménye lesz így rólunk Kris barátjának?

Cameron lopva ránk sandított, majd tele szájjal válaszolt:

-          Anya szerintem Rob sokkal inkább Krissel lenne most elfoglalva ahelyett, hogy a családunkat elemezné.

Több dolog történt egyszerre. Cam felé repült egy konyharuha, én félrenyeltem a levest, Rob pedig a tenyerébe temette arcát, hogy elrejtse kitörni készülő nevetését.

-          Tényleg hugi, éjszakára kölcsönkérhetitek a hifimet úgysem lesztek itthon, anya meg úgyis hallgatózni fog és szerintem jobb ha a zenét hallja, mint a aúúú.

Ezek szerint célba ért a rúgásom.

-          Kösz bátyó nagyon rendes vagy, mond csak nem szeretnél elszíni egy cigit?

-          Most a leves közben?-kérdezte tettetett ártatlansággal.

-          Igen, pont most!- mondtam majd felálltam, hogy egyértelművé tegyem szándékaim.

-          De siessetek!- szólt közbe anya, aki pontosan tudta, hogy miről szeretnék beszélni drágalátos testvéremmel.

Bocsánatkérően néztem Robra, aki úgy tűnt még mindig jól mulat.

Ahogy az ajtó becsukódott mögöttünk egyből Cam-re vetettem magam.

-          Mégis hogy lehetsz már ilyen! Tudod, hogy ez nekem így is milyen furcsa! Anya még soha életében nem látott fiúval, nem hogy hazahoztam volna valakit bemutatni!

-          Jól van nyugodj már meg! Anya nagyon boldog volt, amikor bejelentetted Robot, tudtál róla, hogy arra gyanakszik, hogy a lányokat szereted?

-          Igen tudtam! De akkor is, most miért kell ilyen szemétnek lenned?

-          Jaj ne már, tudod, hogy ha igazán szemétkedni akarok, akkor nem ilyen vagyok! Gondoltam nem árt, ha anya is felkészül arra, hogy ti ketten nem csak kézen fogva sétáltok, hanem vannak bizonyos khm… szükségleteitek, ezért például ne törjön rád kopogás nélkül, mint ahogy általában szokta.

-          Persze, te csak egy jótét lélek vagy!

-          Nem csak a bátyád. Tudod, hivatásom, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzalak, de azért szemétkedni veled nem szoktam, ha csak nem adsz rá okot.

-          Rendben., Azért fogd vissza magad egy kicsit ha kérhetlek.

-          Nyugi, egy órán belül itt sem leszek.

-          Te… Mond csak… Tetszik neked Rob?- kérdeztem kicsit elpirulva.

-          Nem ismerem, de így elsőre jó arcnak tűnik. Ugye tudod, hogy tipikus szépfiú?

-          Nem az! Igen nagyon helyes, de nem áll órákig a tükör előtt vagy ilyesmi… Egyszerűen ez csak… Vele született adottság.

-          Ház azért vigyázz vele… Az ilyen pasikra minden lány rárepül.

-          Kösz…

-          Most mi van?- csak őszinte vagyok veled.

-          Jó, mindegy. Hagyjuk.

Bátyám elgondolkodva méregetett, de aztán váratlanul megölet, én meg csak passogtam, hogy mi történt. Ritkán szokott ennyire barátságos gesztust tenni.

-          Hugi, te nagyon gyagyás vagy ugye tudod! Te meg a nem létező önbecsülésed.

Te szép lány vagy- mondta erősen visszatartva egy fintort, amiért ilyeneket mond nekem. Nem azt mondtam, hogy nem vagy elég jó hozzá, egyszerűen csak ő is pasi, szóval vigyázz rá.

-          De Cam te nem is ismered. Ha majd többet beszélgettek meglátod, hogy nagyon értelmes, és érett srác.  Egyébként meg ha egy férfi megakar csalni egy nőt, akkor úgyis megteszi.

-          Jól van, majd megismerem a te Rómeódat addig inkább nem mondok semmit.- mondta végül és kinyitotta az ajtót, hogy visszamehessünk.

A látvány mely fogadott, minden volt csak nem hétköznapi. Robot  a házunkban látni, annál az asztalnál ülve ahol én a négy éves szülinapi tortám ettem tiszta maszatos arccal csak egy dolog volt, melyre valamilyen szinten még számítottam is. De az, hogy anya és Rob együtt nevetnek valamin, ráadásul ha jól látom közelebb is húzódtak egymáshoz amíg Cam-mel távol voltunk…

- Mi olyan vicces?- kérdeztem gyanakodva.

- Semmi válaszolt anya, Rob pedig csak lapított.

A vacsora végeztével annyira tele lett a hasa, hogy szinte moccanni sem tudtam. Gyorsan megajándékoztuk Cameront, aki tőlünk egy gitárt kapott amire egyből felcsillant a szeme, anyától pedig egy márkás karórát. Körbevezettem Robot és megismertettem a lakás különböző részeivel. Semmi extrát nem találhatott bene, mégis voltak helyek ahol percekre leállt, hogy jobban körülnézzen. A házunk egy átlag amerikai házhoz hasonlított. Semmi bőr kanapé, inkább csak fa bútorok roskadásig könyvvel, fényképekkel vagy éppen dísztárgyakkal.

Az emeletet Cameron és én uraltuk. A fürdőszobánk ugyan közös volt, de elég tágas ahhoz, hogy kényelmesen elférjünk benne. Cam volt olyan rendes és csinált helyet Rob dolgainak is, bár ha jól sejtem ebben azért volt némi anyai ráhatás.

Végül már csak az én szobám maradt… Rob sürgetett, de én tartottam ettől a „találkozástól” és az ajtóban toporogtam, míg végül lenyomtam a kilincset. Előre engedtem Robot és a küszöbön állva vártam reakcióját. A szobám is csak olyan volt, mint a lakás többi része, persze tele a személyes dolgaimmal. Volt egy hatalmas rajszöges tábla a falon, melyen a régi barátaimmal közös fotóink lógtak, aztán egy könyvespolc, a ruhásszekrényem, a tv és az íróasztal, melyen még mindig ott állt, az új lap-topom őse, amit még mindig nem bírtam kidobni hiszen működőképes állapotban volt, bár ha jól sejtem tele vírussal…

És végül az ágy… Pár plüssállattal nyakonöntve, ami miatt most legszívesebben a földig süllyedtem volna. Rob alaposan körülnézett, néhol elmosolyodott, pár könyvet leemelt a polcról és elolvasta az ismertetőjüket. A fényképes táblánál azt hiszem több, mint tíz percet időzött. Egy dolognak örültem, hogy a szobám pár éve át lett festve és a kislányos rózsaszín helyét átvette a zöld és bordó mintáinak keveréke.  Anyát sosem lehetett egyhamar meggyőzni a nagyon kaliberű változtatásokról, de azt hiszem az egyetemi felvételi, elég nyomós ok volt erre a változtatásra.

-          Na… Hogy tetszik?- kérdeztem, de nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom válaszát.

-          Nagyon tetszik! El sem tudod képzelni, hogy milyen érzés ez nekem. Olyan, mint egy szentély, minden ami te vagy és te voltál. – mondta szinte rajongva és amikor közelebb léptem hozzá átölelt és megcsókolt.

-          Azért van itt valami….- mondta nevetve.

-          Micsoda?

-          Azok a kis fickók az ágyon… azt hiszem ha ott hagyod őket bele fognak pirulni az elkövetkezendő pár órába!- mondta nevetve.

Több sem kellett ennél, azonnal az ágyhoz rohantam és lesöpörtem róla minden szőrmókot, majd amikor megfordultam, Rob már mellettem is termett, én pedig nem hagytam neki időt a további véleménycserére, ugyanis ennél égetőbb szükségét éreztem valami olyannak, amire már a repülő óta vágytam…

64. Rész

Rob félig lehúzott pólóval ült ágyamon és épp övét bontogattam, amikor hirtelen kopogtattak az ajtón.

-          Ki az?- kérdeztem lihegve- persze a kérdés önmagában azt hiszem csak költői volt, mivel a tesóm bulizott és sosem vette a fáradtságot, hogy bekopogjon, csak rendszerint rám törte az ajtót.

-          Én vagyok az kicsim, bemehetek?

Amilyen gyorsan csak tudtuk rendbeszedtük magunkat, és amikor az ajtó kinyílt kissé illedelmesebb pózban ültünk az ágyon, csak a kitámasztott kezünk ért össze egy apró felületen.

-          Mit szeretnél anya?- kérdeztem és próbáltam normalizálni légzéseim számát és mélységét.

-          Megbeszélni veletek a holnapi menetrendet. Korán kellene kelnünk… Még így is, hogy Cam lemondott a nagy szülinapról velünk, legkésőbb tízkor talpon kéne lenni…

-          Rendben szerintem ez nem probléma- néztem Robra, kinek arca egyértelműen kifejezte, hogy nála a tíz óra nem épp a koránkelés órája. Na igen.. Mi Stewartok hétvégén rendszerint délutánig alszunk, így többé- kevésbé még az ebédel is spórolva.

-          Anya pontosan mit kell majd csinálni? Sosem voltam még egyetlen esküvőn sem, legalábbis nem emlékszem rá.

-          Hát először is mindenben segítenünk kell Tharának, amire csak szüksége van. Ha kell, feltűzni a haját, elfutni a tortáért , díszíteni bármi.

-          Komolyan? Azt hittem erre külön embereket szoktak felkérni… - mondtam hitetlenkedve, mert biztos voltam abban, hogy én lennék az utolsó ember, akit bárki is megkérne, hogy tűzzem fel a haját, pláne, hogy Tharáról beszélünk.

-          Persze, hogy vannak emberek, de egy ilyen esküvőnél bári közbe jöhet. Általában a legfontosabb napokon minden a feje tetejére áll.

-          Rendben, majd próbálok nem útban lenni. mondtam, hogy anyát megnyugtassam, bár tudtam, hogy nem pont erre a válaszra számított.

-          Jaj kicsim, annyira szeret téged az a lány! Mondta is, hogy nem véletlenül téged kér fel elsőszámú koszorús lánynak.

Erre csak vágtam egy grimaszt, amit nagyon reméltem, hogy anyám nem vett észre.

-          Ó Rob, majdnem elfelejtettem, Thara szeretne téged megkérni arra, hogy állj majd a vőlegény oldalára, te is elsőszámúként, és akkor így Krissel együtt vonulhattok majd.

-          Ez nagyon kedves tőle. – mondta Rob olyan meggyőzően, hogy szinte már árulónak éreztem.

-          Köszönöm az ő nevében is! Örülök, hogy ilyen hamar a család részévé válasz. – mondta anya szinte meghatódva.

-          Jules részemről a megtiszteltetés!- mondta Rob ismét, egy elbűvölő mosoly kíséretében, amitől már szinte majdnem elfelejtettem előző válaszát.

Ennyire jóban vannak anyával, hogy már tegező viszonyban vannak? Ez annyira furcsa.. Ahogy az is, hogy itt ül a szobámban és mégis olyan természetes…Mintha mindig így lett volna.

-          Akkor nem is zavarlak titeket tovább.. A többit, majd holnap meglátjuk. Jó éjt!

-          Neked is!- mondtuk kánonban, majd ahogy az ajtó becsukódott egyből Rob felé fordultam.

-          „Ez nagyon kedves tőle”? Komolyan?- keltem ki magamból, persze azért csak a visszafogottabb stílusomban.

-          Kris nézd.. Erre most mit tudtam volna mondani? Azt az egyet beismerheted, hogy ez az egy húzás tényleg kedves volt az unokatestvéredtől akárhonnan is nézzük.

Erre nem válaszoltam, Egyszerűen annyira megbántott a múltban, hogy onnantól kezdve becsuktam a fülem, bárki bármi jót is mondott róla. Én tudtam, hogy milyen és fájt végignézni, ahogy szépen lassan mindenkit maga mellé állít anélkül, hogy bármit is tehetnék. Túl sokáig hallgattam ahhoz, hogy ennyi idő elteltével vallomásom bármit is megmásíthatna. Ha elmondanám például anyunak, hogy az ő kis szeretett Tharája, egy hárpia, és azt is, hogy miért gondolom így, biztosan azzal jönne, hogy akkor még kicsik voltunk, és hogy azóta Thara is biztos sokszor megbánta tettét. Persze… Talán én is így gondolnám ennyi idő elteltével, ha közben az évek alatt nem lett volna az a többi kis „kedves” megnyilvánulása irányomba.

Rob úgy éreztem, hogy ezúttal nem igazán fogta fel, hogy ez bennem mennyire mély és bántó, ugyanis hirtelen befordulásomra csak egy csók volt válasza, melyet újabb és újabb követett egészen addig, míg újra alatta nem feküdtem. Most azonban, nem kezdtem őt eszeveszettül vetkőztetni, inkább csak hagytam, hogy csináljon, amit akar. A gondolataim  valahol a múltban jártak és csak lopva érzékeltem Rob kezét testemen vagy csókját számon. Egyszer csak úgy tűnik mégis megneszelt valamit, mivel minden tevékenységet abbahagyott, és testét rólam, mellém helyezve felkönyökölt és az arcomat nézte.

-          Mi a baj?-kérdezte aggódva.

Nem válaszoltam. Ha ez előbb nem értette, holott elmeséltem már neki ezt a történetet pár nappal ezelőtt, akkor most sem fogja.

Hirtelen eszembe jutott egy másik megválaszolatlan kérdés…

-          Még nem válaszoltál… Hány lány mutatott már be a családjának?

-          Egy.- mondta könnyedén.

-          És ő…… - nem tudtam mit kérdezzek, de valójában a lányokkal kapcsolatos múltja érdekelt volna…

-          Két évig jártunk.- felelte egyszerűen.

-          Oh… És miért lett vége?

-          Egyszerűen meguntuk egymást., Fiatalok voltunk… Amolyan gimis szerelem. Legalábbis akkor szerelemnek gondoltam.

-          És rajta kívül hány lánnyal jártál?

-          Voltak pár hónapos kapcsolatim, de azok egyáltalán nem voltak komolyak, inkább csak amolyan…. Érted…

-          Szex.- mondtam olyan könnyedén, hogy magam is meglepődtem.

-          Igen…

-          És egyéjszakás kalandok?

-          Nézd Kris… A fiúkkal sokat zenéltünk és koncerteztünk. A lányok ragadtak ránk, de persze csak egyfajta lányok. Gondolj bele… Fiatal voltam, nem kellett elszámolnom a szüleimnek semmivel, ittunk, buliztunk. Párkapcsolatom nem volt, szabad voltam.

Nem feleltem, csak próbáltam megemészteni a hallottakat. Persze tudtam pontosan, hogy ezek miatt nem haragudhatok rá, csak egyszerűen olyan tapasztalatlannak éreztem magam az ilyen pillanatokban.

-          Kris…?

-          Rendben oké-oké, csak tudni szerettem volna.-mondtam végül.

Az ölébe húzott és végigsimított hátamon.

-          Nem számít, hogy mi volt a múltamban, megmondtam neked, hogy ilyet soha senkivel nem éreztem még, int veled. Ez az első igaz szerelem az életemben és az első olyan párkapcsolat, amit nagyon komolyan veszek.

-          Ezek szerint megcsaltad őt?- nem tudom ezekből a szép mondatokból, miért pont erre a következtetésre jutottam, de hangulatom még mindig nem volt túl fényes.

-          Az attól függ mit értesz megcsaláson…- mondta bűnbánón.

-          Mindent!- ezt meg hogy érti? Nálam egy csók is megcsalás!

-          Akkor igen, többször is… Ahogy ő is engem.

-          Akkor meg miért maradtatok együtt?

-          Mert amint már mondtam ez egy gimis kapcsolat volt, ami sokkal inkább épült közös barátokra, bulizásra és szexre, mint gondoskodásra és szerelemre.

-          Tehát neked egy csók nem számít megcsalásnak?

-          De igen. Persze, hogy annak számít. Emlékezz vissza már akkor milyen féltékeny voltam, amikor Ed egyáltalán csak szóba állt veled, azon az estén.

-          Igen, emlékszem, hogy mondtad…

-          Nézd… Nem szeretném ha a múltam miatt bármi rosszat gondolnál rólam. Túl vagyok már sok mindenen, de attól még én, én vagyok. A Rob, akit megismertél. A rossz és a jó énem is.

-          Persze, tudom, csak… Nekem nem voltak ilyen dolgaim, és ez annyira…

-          Pont ez a gyönyörű benned! – Többek között- tette hozzá gyorsan. Nekem az olyan lányok, csak a szexre kellettek, de eszem ágában sem volt még csak kapcsolatot kezdeményezni velük, akár csak baráti szinten is.  Tudtuk, hogy kik azok, akiket egy éjszakára el lehet vinni, de ennyi. Tiszteltük őket… Egyetlen éjszaka. Aztán érzelemmentes idegenekké váltak. Te azonban teljeseb más vagy. Különleges.

-          Köszönöm.-nyögtem ki, mert ismét csak nem tudtam mit mondani.

Rob ismét a hátam kezdte simogatni, de valahogy nyugtalan voltam és egy kicsit egyedül kellett lennem ahhoz, hogy lerendezzek pár dolgot magamban.

-          Elmegyek zuhanyozni!- mondtam hirtelen és felálltam, hogy a bőröndömből kihalásszam a tusfürdőt. Nem nem mintha itthon nem lenne, de annyira zavart voltam, hogy már azt sem tudtam mit teszek. Ruháért inkább a szekrénybe nyúltam és kivettem egy régebbi rövidnadrágot és ujjatlant, majd bevonultam a fürdőbe.

Ahogy magamra maradtam erőtlenül roskadtam le a járólapra, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Csak ezt a hétvégét éljem túl… Annyira előjöttek bennem a régi elfojtott érzések és fájdalmak, hogy a Robbal való beszélgetés már csak olaj volt a tűzre. Tudtam, hogy ha ezt egy órával ezelőtt beszéljük meg, akkor sokkal nyugodtabban állok a témához, és nem kavart volna fel duplán ez az egész. Engem nem érdekel, hogy milyen volt régen, vagy miket tett, csak engem szeressen és ne csaljon meg soha. Azt hiszem egy kicsit mindig szerettem volna úgy gondolni rá, mint Edwardra, abban a filmben, amit láttunk. Ron is pont olyan „ősi” volt a szememben, a gondolkodásmódja, választékos beszédem és mindent tudó tekintete miatt. Viszont abba nem gondoltam bele, hogy míg a filmben Edward a régi rend erkölcse miatt szinte még érintetlen volt, addig Rob a mai világ szülötte és ez a világ nem éppen a szűz fiúkról híres.

Mindazonáltal, örültem, hogy ebben is őszinte volt és teljes mértékben felfogtam azt a különbséget melyet érzékeltetni próbált. Azért kellett kijönnöm egy kicsit, mert féltem, hogy fájdalmam és haragom múltam miatt, az ő múltja miatt rá fogom zúdítani, pedig valójában nem az ő hibája. Nem akartam hárpiának tűnni, hiszen sosem viselkedtem úgy, még akkor sem amikor indokolt lett volna.

Már vagy negyed órája bezárkóztam, és a zuhanykabinnak még csak a közelébe sem kerültem. Gyorsan levetkőztem és megengedtem a vizet. Olyan forróra állítottam amekkora forróságot csak eltudtam viselni, hogy egy kicsit lenyugodjak.

Amikor megtörölköztem és felöltöztem váratlan kopogás törte meg a csendet.

-          Kris jól vagy?- kérdezte Rob odakintről és hallatszott hangján, hogy tényleg aggódik.

Válasz helyett inkább kinyitottam az ajtót.

-          Persze ne haragudj! Biztos te is fürödni szeretnél már.

-          Igen… De már egy órája bejöttél… Mi a baj?

-          Csak hosszú volt a, ami nap.- mondtam és egy apró csókot nyomtam szájára. Amíg fürdesz lemegyek iszom egy teát.- mondtam és már el is hagytam a szobát. Fél szemmel még láttam, hogy az ajtóban áll és nem mozdul, de aztán már lefelé szeltem a lépcsőket.

Muszáj volt rágyújtanom, így amíg a tea lefőtt kimentem a ház elé. A cigi nagyon jól esett és nyugtatóan hatott idegeimre. Mire visszamentem a tea már kész is volt, a kedvencem… Szilva-vanília és fahéj keveréke. Váram egy kicsit, hogy hűljön, és közben sms-eztem a lányoknak, hogy minden rendben és megérkeztünk. Na igen… Így pár órával később, int ígértem.

A tea lassan hűlt, de végül mire megittam már teljesen nyugodt voltam. Elmostam a csészét és visszaindultam az emeletre.

Rob már az ágyban feküdt és aludt, bár párnája fel volt polcolva félig ülő helyzetbe. Ezek szerint engem várt…Én meg már megint eltűntem egy fél órára. Annyira megsajnáltam… Elképzeltem magam egy hasonló szituációban és tudtam, hogy ha Rob viselkedett volna így, most rettenetesen meglennék ijedve attól, hogy valami rosszat tettem, amiért így bánik velem. Pedig nem rá haragudtam csak… Annyira rosszul jött ki minden. Arca még így, alvás közben is szomorkás volt, pedig láttam már ezt az arcot párszor ilyen helyzetben ahhoz, hogy tudjam ez most más.

Hogy tehetném helyre a dolgokat? Talán ébresszem fel? De mégis mit mondhatnék neki?

Inkább csak valahogy éreztetnem kellene vele, hogy szeretem és, hogy nem rá haragszom.

Felmásztam az ágyra és óvatosan az ölébe helyezkedtem, szembe arcával. Nem ébredt fel.

Apró csókot leheltem szájára, amitől egy kicsit megmozdult. Újabb csókomra, csókkal válaszolt, és résnyire nyitotta szemét. Pillantása szokás szerint lebilincselt, de tekintete most egyszerre volt szomorú és kérdő…