51. Rész

Sam elkészítette a reggelit mire leértünk. A hajam még mindig vizes volt egy kicsit, de egyáltalán nem bántam. Egy óránk volt beérni az egyetemre és egyikünk sem várta a közös órát, mert tudtuk, hogy a közönség előtt való hiteles színész alakítás nem a mi világunk. (Na jó ez most hülyén jött ki, tudva, hogy a valóságban nem is akármilyen színészek… bocsi…)

-          Na megjött a ház szerelmespárja!- nevetett ránk Sam és elénk csúsztatta a tojásrántottát.

-          Ó micsoda királyi kiszolgálás- nevetett Rob.

-          Hát ha már egyszer aludni sem hagyjátok az embert, valamivel lekellett kötnöm magam.

-          Kris ne pirulj már, csak viccel ez a vén medve! A szobája mérföldekre van a miénktől és különben elég tűrhetően hangszigetelt.

-          Jól van na, de elfelejted, hogy Vick nagyon is közel van hozzánk. – mondtam és próbáltam visszanyerni eredeti bőrszínem.

-          Vick nálam aludt no para!- kacsintott Sam.

-          Ejnye a húgom még csak tizenhat, máris több pasival aludt már, mint én lánnyal.

-          Barátom addig örülj amíg csak alszik velük.- nevetett Sam.

-          Pontosan hány lányról is beszélünk?- kérdeztem felkapva fejem.

-          Hát… Khm… Mi ez kérem Sonda Ipsos felmérés? Melyik statisztikai hivatal küldte önt rám asszonyom?!- próbálta Rob elviccelni a kérdést, de azért látszott, hogy zavarba hoztam.

-          Jó, mindegy nem számít. Azt hiszem ebben a kérdésben úgysem lehetek az ellenfeled.- mondtam nevetve.

-          Tényleg ha már itt tartunk, hogy telt az éjszakátok?- kérdezte Sam kapva a témán és közben egyértelműen tőlem várta a választ.

-          Miért nézel rám? Úgyis hallottál mindent nem?- mondtam nevetve, mert szerettem húzni az agyát.

-          Ejj tegnap még valakinek nem volt ilyen nagy a szája!- mondta és lágyan oldalba bökött, aminek hatására majdnem lefordultam a bárszékről, de Rob még idejében megfogott.- aztán mindhárman nevetni kezdtünk.

-          Srácok nem tudom ti hogy vagytok vele, de lassan indulnotok kellene…

Robbal szomorkásan egymásra néztünk- majd odanyögtünk egy „Igen apucit” aztán lekászálódtunk a székről.

Úgy beszéltük meg, hogy Tom értem jön és visszavisz a koleszba, aztán úgyis Shannel találkozik később.

Azért még így is rossz érzés volt, hogy mindenki a mi kapcsolatunk miatt ugrál ide-oda…

Kíváncsi leszek mikor unják meg, hogy valamilyen szinten körülöttünk forogjon az életük, bár állításuk szerint nem vagyunk a terhünkre, sőt örülnek neki, hogy így alakultak a dolgok.

Robbal nehéz szívvel ugyan, de búcsút mondtunk egymásnak, aztán megígérte, hogy este bulizunk egy jót és utána talán újra vele aludhatnék.

Nekem nagyon furcsa volt ez a kettős élet, mivel megszoktam, hogy a saját ágyamban alszom a lányok társaságában, de tudtam, hogy Rob nem jöhet fel velem a koleszba.

Nagyon szerettem vele lenni, és igazából teljesen mindegy volt, hogy hol vagyunk… Amíg együtt voltunk.

Tom ahogy kitett futottam is fel a táskámért, majd le a suliba.

Egyrészről nagyon vártam már a zenét, de volt egy furcsa érzésem, amolyan baljós félelem, hogy valami történni fog…

52. Rész

-           

-           

-          Jó reggelt Miss Stewart!

-          Jó reggelt Mr Jones. Segíthetek valamiben?

-          Ami azt illeti épp önnel szeretnék beszélni. Befáradna az irodámba pár percre kérem?

Némán sétáltam angol tanárom után és próbáltam nem kétségbeesni ettől a váratlan beszélgetéstől.

Leültem. Nem mertem ránézni amíg el nem kezdte.

-          Nos Miss Stewart megnéztem a  jegyeit és kiemelkedő tavalyi teljesítményét a versenyen.

-          Melyik versenyen?- kezdtem megnyugodni, viszont még mindig nem tudtam, hogy mit akar. Beneveztem tavaly pár versenyre, de csak azért, hogy elüssem valamivel az időt… A mostani Kritenhez képest nagyon stréber volt a régi énem, már belátom.

-          Egy drámaíró pályázat volt, ha jól emlékszem ön második helyezést ért el rajta, de csak azért, mert olyan témát feszegetett, amivel a vén okostojás zsűrielnök nem értett egyet.

-          Nem bántam, lehet, hogy én tévedtem, bár a véleményem még mindig tartom. A vallások egyetlen miértje a hit, az már csak mellékes dolog, hogy az ember Jézusban, Buddhában, Sívában vagy bármely más istenségben hisz.

-          Kérem Miss Stewart én telje mértékben osztom az ön véleményt, bár a családom zsidó származású, mégis rengeteg ismerősöm van, aki más vallást vall, mint én, és amikor megmutattam nekik az ön történetét, mely hűen tükrözte eme véleményét hosszasan kielemeztük a témát, de el nem vettünk belőle, csak hozzátettünk.

-          Köszönöm,- mondtam mosolyogva.

-          Rendben a tárgyra térek, hiszen önnek már órán kéne lennie.

Van egy pályázat mellyel Európába utazhatna  a tanév második felében, mégpedig Franciaországba. Ez az egyik legfelvilágosultabb ország és a szabad művészet melegágya. A tantestülettel együtt úgy véljük, hogy ön minden erénnyel rendelkezik ahhoz, hogy ha hajlandó lenne megpályázni az utat mi minden bizonnyal lepecsételnénk és három hónap múlva utazhatna Párizsba egészen nyár elejéig.

A folyóson zombikén sétáltam végig és próbáltam lenyugtatni magam. A lehetőség hallatán annyira megörültem, hogy majdnem egyből aláírtam a papírt, de aztán eszembe jutott Rob.

Nem akarok fél évet nélküle tölteni… „A tantestülettel együtt úgy véljük”… Vajon Rob mennyire számít ez esetben tantestületnek?

Nem hiszem, hogy a sport az erényeim közé tartozna… Biztos, hogy nem közölték vele ezt a variációt. Egész órán Franciaországot nézegettem egy kölcsönkért lap-topon. Gyönyörű ország, és amennyire művészetpárti vagyok, biztosan rengeteg helyet megnézhetnék…

De a franciám közel sem tökéletes… Bár ezeknek az utaknak természetesen a nyelvtanulás is a célja … Párizs…

De Párizs a szerelem városa…. Mennyire jó lenne Robbal menni oda. Nélküle nem is lenne az igazi, végig ő hiányozna. Ráadásul a távolsági kapcsolatok nyolcvan százaléka külön válással végződik. Nem akarok tőle távol lenni!

A következő órámra nem mentem be, inkább a tesiterem felé vettem az irányt, de egy másik tanárt találtam ott. Ezek szerint vagy zenét tanít vagy lyukas órája van.

Elővettem a mobilom és küldtem neki egy sms-t.

„ Szia, hol vagy? Nem mentem be órára, esetleg találkozhatnánk valami eldugott helyen, ha nincs órád.  K.”

Kimentem, hogy elszívjak egy cigit és már majdnem elszívtam mire válasz érkezett.

„ Nincs órám, Tom még fent van nálatok Shane-nel, kérd el a kulcsot szállj be és várj meg. R”

Hát persze Tom meg a sötétített üvegei! Tökéletes!

Amilyen gyorsan csak tudtam futottam vissza a koleszba, kettesével szedve a lépcsőfokokat, ami valljuk be, nálam elég életveszélyes manővernek bizonyult. Kezem a szemem elé tettem, mert mindenre felvoltam készülve… Ha Shane és Tom egy szobába kerülek…

-Kristen te meg mit csinálsz?- jött a kérdés ahogy beestem az ajtón.

- Nyugi-nyugi nem akarok zavarni, csak a kulcsodat szeretném elkérni-mondtam vakon a hang irányába.

- Jó, de ehhez miért kell eltakarni a szemed?

Ahogy elemeltem kezem és szembenéztem a konyhaasztalnál ülő tökéletesen illendően felöltözött barátaimmal majdnem elnevettem magam.

-          Na így már mindjárt más, milyen kulcsot kérsz?- nevetett Tom.

-          A kocsikulcsot.

-          Ö…. Készülsz valahova, csak mert félig a tank.

-          Nem, nem csak Robbal szeretnénk egy kicsit elrejtve lenni, mert van egy szabad óránk.

-          Persze vigyétek csak, de aztán óvatosan! Ne tegyetek olyat abban a kocsiban, amit én se tennék!-mondta Tom, mire Shane puffogva kinevette.

-          Ezek azt érted ne takarítsák ki? Mert nagyjából ez az egyetlen dolog, amit te nem tennél meg abban a kocsiban!

-          Köszi Tom. – mondtam ahogy a kezemben csilingelt egy kisebb kulcscsomó, majd futottam le, hogy végre Robbal lehessek. Hihetetlen, de már a gondolatra, hogy fél évig nem láthatom… Egyszerűen vele akartam lenni Most!

53. Rész

Olyan gyorsan futottam lefelé a lépcsőn, hogy az utolsó lépcsőfokok egyikén megcsúsztam, de szerencsére sikerült idejében elkapnom a korlátot, így megúsztam egy csúnya esést.

Ahogy kiértem az utcára lelassítottam lépteim, és óvatosabban, körültekintőbben sétáltam a kocsihoz. Már messziről megnyomtam a slusszkulcsot, melynek csipogó hangja tisztán hallatszott. Gyorsan bevágódtam a kocsiba és az anyós ülésre csusszantam. Robot még sehol sem láttam… Úgy rágyújtottam volna még egyszer, de nem akartam kiszállni a kocsiból és idebenn nem akartam büdösíteni, bár tudtam, hogy ők a kocsiban is cigiznek.

Azon tűnődtem, hogy tényleg tökéletesen takarnak-e a sötétített ablakok, de amikor egy nő úgy ment el mellettem, hogy szinte az ablaknak nyomódott arccal bámultam, még sem vett észre, akkor megnyugodtam.

Körülnéztem, de Robot még mindig nem láttam közeledni.

Párizs… Mindig el szerettem volna jutni és ha most van rá az egyetlen lehetőségem?

Legalábbis ilyen szinten…. Egy egész félév… Talán Rob velem jöhetne. Nem… Tiszta hülye vagyok! Nem jöhetne. Az állását pedig biztosan nem adná fel miattam, hiszen pontosan tudom mennyire fontos ez számára. Ha nem így lenne, akkor most nem egy sötétített üveges kocsiban kellene várnom őt.

Milyen jó lenne vele kézen fogva végigsétálni a folyosókon…. Vagy akár Párizs utcáin…

Hirtelen kinyílt az ajtó, és ahogy az érkezőre néztem, már be is csukódott.

Mielőtt megszólalhatott volna megcsókoltam és nem akartam elengedni. Meglepődött, de aztán egyből visszacsókolt. Bár a kocsi automata váltós volt, a kitekeredett testhelyzet nem volt éppen kényelmes így sajnos, nem bírtuk sokáig. Ahogy visszahúzódtam az anyósülésre, Rob beindította a kocsit és elindultunk.

-          Hová megyünk? –kérdeztem meglepetten, de ő csak mosolygott.

-          Mennyi időnk van még?- kérdezte hirtelen.

-          Fél óra, mondtam csalódottan.

-          Neked. Nekem még egy és negyed- mondta és fogsora elővillant széles mosolyától.

-          Akkor azt hiszem én is megkettőzöm ma a „lyukas óráim számát”- nevettem és végigsimítottam kezén.

-          Tudod utána kivel lesz órád?- kérdezte újabb vigyor kíséretében.

-          Hm…. Azt hiszem valami Pattington… vagy Pattinson… Nem várhatod el, hogy már az év elején minden új tanárom nevét megjegyezzem.

Elnevette magát, majd felém lévő keze combomra csúszott.

-          Hm… Ezek szerint eddig nem volt rád túl nagy hatással a pasas. Talán ez a következő egy órában némileg meg változik majd…

-          Hát… Azt mondják a tanárnak mindig igaza van… - mondtam és kacéran belecsókoltam nyakába.

A kocsi egy kicsit megbillent ezért az út további részében jó kislány módjára próbáltam nyugton ülni helyemen.

A szememnek azonban senki sem parancsolhatott. Néztem, ahogy könnyedén veszi a kanyarokat, lezserül, egy kézzel vezetve. Szemei megcsillantak a nap fényében, és szája folyamatosan mosolyra húzódott szája, és azon kaptam magam, hogy az enyém is automatikusan így reagált. Most, hogy oldalról is alaposan szemügyre vehettem, állkapcsa erős volt és férfias, enyhén borostás. Barkója frissen nyírt és a nyaka… Azon kaptam magam, hogy tátott szájjal bámulom és máris megkívántam őt.

Vajon ez mindig ilyen lesz? Néha fontosabb lesz, hogy együtt legyünk, mint a józan gondolkodás és beszélgetés?

Még mindig alig tudtam róla valamit, mégis erősebbnek mutatkozott a testi vágy, mint a másik megismerése. Bár valójában, az egyik nem zárja ki a másikat, sőt gyökeres részét képezi. Talán ilyen az amikor, egy sokáig visszatartott vágy kiszabadul? Shane, már tizenhat évesen megtette, amire én csak most voltam hajlandó, és szemmel láthatóan nem csillapodtak vágyai ezt biztosan tudom. És persze ott van még Tom is, akiről meg nem is kell többet mondanom. Vajon Rob és én megéljük együtt azt a kort, amikor már testi öröm nem lesz fontos, és szinte ráununk majd a másik látványára?

Vagy ez sem törvényszerű? Létezik olyan, hogy valaki a negyvenedik házassági évfordulóját is a szerelmével ünnepli és nem egy unott férjjel?

Olyan jó erről álmodozni… Rob és én őszen és megöregedve sok unokával a nyakunkon.

Igen… Ez a szerelem, amikor úgy érzed nem kell senki más, csak ő és nem hálából vagy megszokásból vagy vele, hanem mert ő az életed.

Megérné ezt a csodás álomképet kockáztatni egy útért? Ugyanakkor ha nem lennénk képesek egy fél évet várni a másikra, akkor az álombéli közös jövő, mennyire lehetne valós? És ha bekövetkezne a szakítás, nem bánnám-e meg, hogy egy szerelem miatt eldobtam magamtól egy ekkora lehetőséget.

-          Megérkeztünk. – mondta Rob és leparkolta az autót.

-          Hol vagyunk? Mi ez a hely?

-          Ez az én titkos helyem. – mosolygott.

-          Titkos hely?

-          Még senkinek sem mutattam meg, Tomék is csak annyit tudnak, hogy van.

-          De honnan, vagy miért….- néztem a kicsi, de barátságos fa házra.

-          A szüleim hagyatéka. Mint kiderült itt ismerkedtek meg. Annyira kötődtek ehhez a helyhez, hogy később megvásárolták és amikor távol akartak kerülni New York sürgő forgatagától, ide jöttek.

-          De nem azt mondtad, hogy Londonban éltetek?

-          De igen, én Londonban születtem. Később költöztek oda, mert apám nagyon jó állás ajánlatot kapott.

-          Oh….

-          Gondolhatod milyen állapotban volt amikor rátaláltam. Azóta próbáltam kicsinosítgatni egy kicsit.

-          És Vick? Neki miért nem mutattad meg?

-          Vick erős lány. Néha túlságosan tisztában van magával, de ezt már te is észre vehetted. Azt mondta, hogy ő őriz egy képet a szüleinkről és neki annyi elég. Emlékek és egy fénykép. Nehezen tette túl magát az elvesztésükön, de amikor ez megtörtént úgy döntött, hogy nem szeretne egy egész kis lakot, ami hozzájuk köti, mert attól félt, hogy hajlamos lenne, minden apróság elől ide menekülni, és akkor minden akadály elől elbújna ahelyett, hogy megbirkózna velük.

-          Elképesztő….

-          Igen… Neki ez a hely egyfajta szimbólum… Mit egy szülői jó tanács megfogadása. Amíg nincs szüksége erre a helyre, addig erősnek érzi magát és érzi, hogy anyuék mellette vannak és támogatják őt.

-          Nem is tudtam, hogy ilyen gyönyörű rész van, alig tíz percre a várostól. – néztem körbe tátott szájjal, a kicsi és világos erdőt kémlelve.

-          Igen, én is meglepődtem amikor először idelátogattam Egyből beleszerettem. Valójában ez egy természetvédelmi terület, ahová a pár ehhez hasonló régi vadőrlak tulajdonosain kívül senkinek sincs joga kocsival behajtani.

-          De akkor hogy…

-          Hogy maradt fent a ház? Állítólag viták mentek róla régen. Anyuék hirtelen halála után beletelt egy kis időbe, mire tisztázták a jogviszony kérdést, de szerencsére Tom szülei erre is találtak egy kiskaput így megtarthattam a házat. Most meg már, hogy a táj része, védve van mindentől, nem bonthatják le.…  Többek között ezért is mondtam neked, hogy el sem tudod képzelni, mennyi mindenért lehet hálás azoknak az embereknek. – mosolygott Rob és a szeme csillogott, azt hiszem a meghatottságtól.

Az erdő széli kisház nagyon barátságosnak tűnt már kívülről is. Rob megfogta a kezem és bevezetett az épületbe.

Egyből beleszerettem. Fa illata keveredet a friss levegővel, az egyszerű, de kényelmesnek látszó fa bútorok meleg hangulata és az apró kandalló régies varázsa lenyűgöző volt.

Az egész egyetlen helységből állt, mégis minden szükséges bútorzat kényelmesen elfért a házban.

-          Mit gondolsz?- kérdezte kisfiús türelmetlenséggel.

-          Tudod… Sam háza hatalmas és gyönyörű…. De ez… egyszerűen maga a csoda.

-          Tényleg így gondolod?- kérdezte hitetlenkedve szavaim hallatán és gyengéden maga felé fordított, hogy szemembe nézhessen.

-          Rob… Ha választanom kellene, akkor erre a pici faházra mondanám azt. Otthon.

Rob szóhoz sem jutott, csak magához húzott és megcsókolt. Végre… Egész nap erre vártam, hogy karjaiban tartson és csak csókoljon kifulladásig!

Hosszú csókunktól szinte elgyengülve indultam el a fa asztalka felé, de Rob megelőzött és az egyik székre ülve az ölébe húzott. Szembe voltam vele és arcunk alig húsz centire volt egymástól, de most nem csókoltam meg, csak arcát simogattam.

Pár pillanatig csak némán élveztük a másik közelségét, majd Rob végül megtörte a csendet.

-          Miért szerettél volna ilyen váratlanul találkozni?- kérdezte mosolyogva.

Oh…..

54. Rész

Nem bírtam neki elmondani. Biztosan nem engedné, hogy miatta lemondjak az útról, én viszont nem tudom, hogy felmerném-e vállalni ezt a kockázatot. Mg van három hónap, hogy döntsek… Ó… A fenébe. A jelentkezés. Nem három hónapom van, hanem alig egy hetem. Mindegy, a mai napnak nem erről kell szólnia, annyira boldog vagyok, hogy együtt vagyunk és ez a kis ház…

-          Nagyon elhallgattál.- mondta Rob és gondterhelt arcom vizslatta.

-          Egyszerűen csak látni akartalak. Hiányoztál!.

-          Te is nekem, de ez akkor is meglepő volt. Nem lehet, hogy titkolsz valamit?

Nem válaszoltam, csak szemébe néztem és megcsókoltam.

-          Szeretlek-dünnyögtem pár perccel később valahonnan mellkasa környékéről.

Éreztem ahogy lábam elhagyja a talajt. Felállt a székről, és magával emelt engem, is majd az ágyhoz sétált. Hanyatt feküdt és a mellkasára húzott. Ez meglepett azt hittem valami más fog következni, és szívem máris hevesebb ritmusra kapcsolt.

-          Szeretnék megtudni rólad mindent- lehelte hajamba.

-          Oh… Mégis mire vagy kíváncsi?

-          Mindenre. Szó szerint mindenre.

-          Nem igazán szeretek magamról beszélni… Úgy értem, teljesen felesleges. Nincsenek furcsa szokásaim, vagy izgalmas dolgaim.

-          Azt enged meg, hogy én döntsem el.- mondta lágyan és ajkát végighúzta halántékomon.

-          Rendben, de cserébe én is kérdezhetek tőled…. rólad.

-          Azt hiszem ez így fer.- nevetett Rob. Ahogy felnéztem angyal arcára, kedvem lett volna, egyből félredobni kérdéseim és szerelmeskedni vele hosszú, hosszú órákig.

Beharaptam szám sarkát és megpróbáltam jó kislány módjára illedelmesen viselkedni.

Kérdései meglepőek és végtelenek voltak. A sajátjaimat még fel sem tudtam tenni, és az övéinek is csak az idő szabott gátat. Furcsa volt, hogy ennyire figyel minden apróságra. Nem próbált meg analizálni, vagy pszichológiailag boncolgatni, csak egyszerűen elfogadta válaszom.

Az olyan apró kérdésektől, hogy milyen ételeket szeretek, hogy eszem a tojást, vagy mi a kedvenc színem, állatom vagy éppen országom, az olyan bonyolultabb kérdésekig melyek segítségével, szinte minden egyes apró részletet megtudott a családomról vagy éppen a múltamról.

Olyan érdeklődéssel hallgatta végig történetem, mintha a legizgalmasabb könyvből olvasnék neki, holott csak bugyuta családi sztorikról és iskolai megaláztatásokról volt szó.

Egészen elfáradtam a nekünk szánt idő vége felé közeledve, és olyan rossz volt, hogy ő már szinte mindent tudott rólam, én pedig az elmúlt napok alatt kiderített apróságokon kívül szinte semmit.

-          Vissza kell mennünk… - mondta Rob szomorkásan.

-          Tudom…. De nem akarok…

-          Szeretnéd kihagyni az órám?- kérdezte enyhe szomorúsággal és némi megkönnyebbüléssel hangjában.

-          Nem, dehogy! Nehéz lesz úgy a közeledben lennem, hogy tanárként tekintsek rád, de addig is veled lehetek. – mondtam mosolyogva.

-          El sem tudod hinni mennyire nehéz ez nekem is. Néha már azt sem tudom, hol áll a fejem. Múltkor lehet, hogy nem vetted észre, de egész idő alatt téged bámultalak, mert érdekelt, hogy vajon mi járhat a fejedben. Annyira összevoltam zavarodva veled kapcsolatban… Néha szerettem volna indokot találni, hogy kiküldhesselek az órámról, ugyanakkor túl önző voltam ahhoz, hogy ne használjam ki azt a kevés időt, amíg láthatlak.

-          Én meg azt hittem, hogy totálisan leírtál, mint diákot. Béna a röplabdában és félénk ha énekelni kell…

-          Ma megtennéd? Énekelnél nekem?

-          Nem!

-          De Kristen! El sem tudod hinni, milyen csodálatos érzés hallani a hangod. Amikor a kocsmában karaokeztunk olyan hatással voltál rám, hogy szinte ott helyben sutba vágtam volna, minden addigi félelmem. Persze akkor még nem tudhattam, hogy, hogy érzel irántam.

-          Pedig ha igazán figyeltél volna láthattad volna, hogy mindig zavarban voltam a közeledben és nem bírtam rólad levenni a szemem, ha pedig találkozott a pillantásunk, rendszerint elpirultam- mondtam nevetve.

Rob nem válaszolt, csak ajkait lágyan az enyémnek nyomta, és én önfeledten lélegeztem be illatát, miközben tudtam ez a búcsú csókunk.

A visszafele úton alig beszéltünk, csak lágyan mellkasára dőlve szemléltem a tájat. Hamarosan a fákat és szépen nyírt sövényeket újra felváltotta New York nyüzsgő városrésze, ahol az emberek különféle színű ruhái szivárványként olvadtak össze szemem előtt.

Éreztem-e bűntudatot a titkolózás miatt? De még mennyire… Elhatároztam, hogy legkésőbb holnap beszélek neki Párizsról, hogy aztán együtt kitalálhassuk, hogy mi legyen.

Korábban érkeztünk vissza, mint számítottam, ugyanis az óra kezdéséig volt még negyed óra.

Rob a tanáriba ment, hogy előkésítse az óra anyagát, én pedig fel a koleszba, hogy visszaszolgáltassam Tomnak a kocsi kulcsait.

Shane és Tom a kanapén feküdve tévéztek, Shane nevetgélve, míg Tom morcos arccal.

-          Na végre! Azt hiszem nem bírtam volna elviselni, még több Fiúk a klubból részt. Én tényleg nem értem lányok, hogy mit esztek a meleg pasikon…. Oké értem én, jó velük vásárolni meg pasizni, de ez???- mutatott elförmedve a tévére, ez valami….áh.

-          Most mi a baj, ők sem rosszabbak nálad!- mondta Shane nevetve.

-          Eszedbe ne jusson!

-          Már eszembe jutott!

-          Nem, Shane! Megállapodtunk, csak csajokat választhatsz ki nekem!

-          Na de Tomi fiú!- nyávogott Shane egy üres fejű libát utánozva.

-          Nem!- kiáltotta Tom!

-          Jól van nem kell üvölteni, csak vicceltem… Tudtam, hogy beszari vagy!- mondta Shane kárörvendően.

-          Na jó… Kris örültem neked, de most add a kulcsokat, mert ki kell szellőztetnem a fejem…- mondta Tom nyugodtabban, némi fejcsóválás kíséretében.

A kezébe dobtam a kulcsot és gyors puszit adva arcomra, már robogott is lefelé a lépcsőn.

- Shane, de gonosz vagy!- ültem le tettetett szigorral barátnőm mellé.

- De Kris tudod, hogy csak játszunk! Nem ismeri el, de élvezi, ha kiakasztom.- mondta Shane, mint egy édes kisgyerek aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre.

- Jól van a ti dolgotok. Mennem kell órára, de utána találkozunk.- mondtam vidámabban és már siettem is vissza a suliba.

A teremben helyet foglaltam, de Rob még nem volt sehol. Ez nem jellemző rá. Nem igazán emlékszem olyan alkalomra, hogy utánam érkezett volna.

Újabb 5 perc telt el… majd tíz… Aggódni kezdtem.

Már majdnem felálltam, hogy megkeresem, amikor kinyílt a terem ajtaja, és belépett rajta Rob. Furcsa volt… Mintha mérges lenne. Nem nézett rám, csak elnézést kért a késésért és elkezdte az órát.

Ideges lettem…. Biztosan rám haragszik, de nem tettem semmi rosszat kivéve…

Jajj ne… Megtudta. És nem tőlem…

55. Rész

Rob beszéde közben nagyokat fújt, pedig a téma amiről beszélt egyáltalán nem kívánta meg ezt az idegességet. A komoly és könnyű zene sajátosságairól volt szó, utána pedig a hangképzésről. Azt hiszem ennél többet nem tudnék mondani… Fogalmam sincs, hogy pontosan miről beszél, csak a reakcióját figyelem.  Kezdtem rettenetesen kétségbe esni…

-          Rendben 5 perc szünet aztán folytatjuk. – szólalt meg Rob váratlanul, bár ha jól láttam ez senkinek sem furcsa, csak mindenki elindult mosdóba, vagy éppen cigizni, esetleg elővett egy szendvicset.

Rob kiviharzott a teremből és én azonnal a nyomába iramodtam. Már azt hittem sosem sikerül utolérnem, de akkor megláttam, amint befordul egy terembe.

Belestem a terem ablakán és láttam, hogy üresen áll. Gondolkodás nélkül nyitottam be és azonnal becsuktam magam mögött az ajtót. Rob idegesen mászkált a terem végében. Ahogy meglátott, haragja lesúlytani készült, de aztán ijedt tekintetem hatására egy kicsit visszavet a lendületből. Leült az egyik székre és az asztalra könyökölt. Bizonyára így akarta fékezni magát.

Nem bírtam megszólalni, még sosem láttam őt ilyennek, szinte megbénultam a félelemtől, hogy elveszíthetem.

-          Mégis mikor szándékoztad elmondani, hogy egy fél évet Franciaországban leszel?

-          Holnap…- rebegtem halkan.

-          Holnap…. És szabad tudnom, hogy miért nem ma? Gondolom ezért volt az sms is.- hangja még mindig remegett az idegességtől.

-          Nem akarok elmenni - mondtam, bár  hangom elcsuklott, így nem sikerült túl hihetőre a válasz.

-          Miért ne mennél?- nézett rám Rb döbbenten, és egy pillanatra még a harag is elszállt hangjából.

-          Mert…- nem tudtam válaszolni.

Rob olyan gyorsan termett mellettem, hogy szinte észre sem vettem mikor állt fel. Karomnál fogva gyengéden megragadott, és a szemembe nézve ejtette ki a szavakat.

-          El kell menned!

A könnyem folyni kezdett, de gyorsan letöröltem, nem akartam sírni!

- Majd megbeszéljük…

- Mikor, indulás előtt egy nappal?- kérdezte újra dühtől fuldokolva.

- Ma este- suttogtam és lehuppantam az egyik székre.

- Rendben, de tudd, hogy ez így akkor sincs jól. Ha nem bízol bennem akkor mond azt, de nagyon rosszul esik, hogy már a második, nagyon is fontos dolgot hallgatod el előlem.

- Sajnálom- mondtam, de nem vagyok benne biztos, hogy hallotta, mert magamra hagyott és vissza sietett órát tartani.

Nekem is mennem kéne… Gyerünk Kristen szedd össze magad, ennél rosszabb is történhetett volna. Csak haragszik ráadásul jogosan… Még kitudod engesztelni.

Újult erővel és tett vággyal ugrottam fel a székről, majd visszasiettem órára. Azt még nem tudtam, hogy fogom elérni, hogy megbocsásson, de valahol éreztem, hogy ennél sokkal nagyobb bajban is lehetnék, elvégre nem megcsaltam vagy valami hasonló borzalom, egyszerűen „csak” csalódást okoztam neki.

Az óra hátralévő részében ezen törtem a fejem, hogy mégis mit tehetnék…

Az utolsó negyed óra szokás szerint az éneké volt. Rob kérdésére, miszerint ki szeretne énekelni, egy lány azonnal fel is pattant és valami erősen népdalhoz hasonlító számot adott elő. Rob megdicsérte a lányt és ellátta pár jó tanáccsal, majd újra az osztály felé fordult.

-          Még valaki?- közben lopva rám nézett és láttam, ahogy a „bosszú” árnyéka végigsuhan szemében.

-          Kristen esetleg?- kérdezte közben megköszörülve tokát.

Felálltam és a szokásos remegés újból urrá lett rajtam. Pont ezt akarta látni, hogy egy kis elégtételt vegyen. Láttam, ahogy szánalmas látványtól megenyhül tekintete és egyből másik áldozat után kezdett keresni.

Talán ez a megfelelő alkalom.- gondoltam magamban, talán épp ezzel tudnám őt kiengesztelni.

Halkan megköszörültem a torkom és kihúztam magam, hogy a levegő szabadabban áramolhasson tüdőmből.

Egyetlen szám ugrott be, amit mostanában egyfolytában dúdoltam magamban.

Már az osztály fele engem nézett, de próbáltam őket kizárni tudatomból. Ez most csak Robnak szól… csak ketten vagyunk és semmi sem érdekel.

Legyűrve a borzalmas lámpalázat nagy levegőt vettem és énekelni kezdtem.

A levegő mintha megfagyott volna körülöttem, de lehet, hogy ezt csak én éreztem.

Rob épp háttal állt, és láttam, ahogy hangom hallatán megmerevedik, majd ahogy felismerte a saját szerzeményét hirtelen rám kapta tekintetét, és én éreztem, hogy jó úton járok. A dalban rengeteg volt a hajlítás, de viszonylag könnyen vettem az akadályokat.

Végig Rob arcát néztem, és majdnem elcsuklott a hangom, amikor láttam, hogy szeméből az összes harag távozik, és már szinte szerelmesen csillogó és meghatott tekintettel néz rám. A dal úgy négy percesre sikeredett, és Rob már a második percnél leült a tanári asztal mögé, hogy rendezhesse vonásait. Egyszer úgy láttam, mintha megakarna indulni felém, ezért szememmel óvatosságra intettem.

Dalom szinte a csengő megszólalásával együtt ért véget. Körül sem mertem pillantani, csak a többiekkel együtt kioldalaztam a teremből.

Amikor utoljára láttam Robot, még mindig az asztalnál ült és maga elé meredt. Szerettem volna odafutni hozzá és megcsókolni, de úgy gondoltam hagyok neki időt, és tulajdonképpen magamnak is, hogy feldolgozzuk a dolgokat.

Estére amúgy is bulit terveztünk, és úgy gondoltam utána talán nála is aludhatnék ha már egyszer azt mondtuk, hogy ma este megbeszéljük a külföldi utat.

A koleszban érve Sahne már ebéddel fogadott és kifaggatott minden egyes mozzanatról. Ahogy megemlítettem neki Párizst egyből azt kezdte kigondolni, hogy ő és Madie miként pályázhatnák meg az utat, hogy együtt mehessünk.

Ez nagyon jól esett. Végre valaki, aki nem aggódik, hanem a lehetőségeket latolgatja. Mindennél jobban szerettem volna, ah a lányok is velem jönnek.. Majdnem mindennél jobban…. Rob.. Ha túljutunk ezen a nehéz és szomorú beszélgetésen ígérem felejthetetlenné teszem a mai éjszakát…