16. Rész

Aú ez a fény még a csukott szemhéjamon is áthatol!

Mennyi az idő? Az órám még nem is csörgött.

Próbáltam kinyitni  a szemem, de ólom súlyú volt… Valakinél egy feszítővas esetleg?

Nagy nehezen azért sikerült, bár közben vagy ötször megvakultam az egyre táguló fénycsíktól.

Kitapogattam az órát és a szememhez emeltem.

Hogy mennyi??

Ne már! Tíz óra, ami azt jelenti, hogy az első két órát már lekéstem, és mire elkészülök lőttek a harmadiknak is! Remek.

Rendben van, hogy ez egy egyetem, ahol nem veszik komolyan a hiányzásokat, de most kérhetem el az anyagot ráadásul még sosem történt velem ilyen. Mondjuk olyan jó estém sem volt még soha, mint a tegnapi.

Ahogy erre gondoltam, egyből jobb kedvem lett. De hol vannak a lányok és miért nem ébresztettek fel?

Erre a kérdésre akkor kaptam választ, amikor elvánszorogtam a hűtőig. Az apró mágnes figura alatt egy üzenet lapult nekem címezve.

„ Kris! Ne haragudj, hogy nem ébresztettünk, de úgy gondoltuk egy kis pihenés rád fér. Mi is lekéstük az első órát. Az ébresztődet beállítottuk fél tizenegyre. Puszi: Shane, Madie.”

Hát lehet rájuk haragudni?

Gyorsan /csiga lassúsággal/ lefürödtem, majd bekaptam pár falat kiflit és már futottam is órára.

Az egyik lányt felismertem, tudtam, hogy ő is egy szakra jár velem és amilyen mázlista vagyok pont akkor volt ma órája amikor nekem is lett volna. Nagyon kedves volt és gyorsan elmondta, hogy miről maradtam le, mint kiderült csak azt vettük ma ami a könyvben is benne van.

Ezután kicsit nyugodtabb voltam, fél egy körülre pedig annyira megéheztem, hogy levánszorogtam a menzára, hogy kész ételt kaphassak és gyorsan.

Főzeléket választottam, mert az nem tartozott a nehéz ételek közé, elvégre hamarosan mehetek sportra, amit egyrészről várok másrészről kevésbé…

Egyrészről várom? Na ezt sem mondtam volna még két napja. Ez egyértelműen Robert és a fiúk érdeme.

Hazamentem, hogy átöltözzek és lerakjam a táskám, majd elindultam a tornacsarnok felé.

Amikor beértem már labdákat pattogtattak a lányok, pedig nem késtem egy percet sem.

Rob hangját a szertárból hallottam, ha jól sejtettem épp a röplabdahálót adta ki pár ott lévőnek.

Ahogy meghallottam őt egyből eszembe jutott a tegnap esti dal és önkéntelenül is dúdolni kezdtem.

Merengésemben a társa zavart meg, aki egy labdát nyomott a kezembe mosolyogva.

July-nak hívták, mint később kiderült, és ő is hozzám hasonlóan „rajongott” a sportokért.

-          Akkor mindenki álljon párba és kezdje a labdával való bemelegítést. – jött elő Rob  szertárból újra a morcos ábrázattal.

Fej felett átdobás, aztán egykezes, majd jöttek a nehezebbek, vagy inkább fájdalmasabbak.

Eddig egész jók voltunk, de amikor újra megéreztem a fájdalmat enyhén felszisszentem.

A labda félreesett, de July gyorsan visszahozta és folytattuk.

Robnak igaza volt, alig tíz perc folyamatos ütögetés után rá kellett jönnöm, hogy már nem is érzem a fájdalmat, egyedül karom enyhe pirossága árulkodott az erőlködésről.

A kosárérintést folyamatosan elrontottam, egyszerűen nem bírtam olyan nagy ívben eltaszítani a labdát, hogy az átrepüljön Julyhoz.

Rob épp a közelemben volt egy ilyen bénázásnál. Nem akartam, hogy lássa szerencsétlenkedésem, de sajnos lehetetlen volt, hogy ne vegye észre.

Odajött hozzám és kivette a labdát a kezemből.

-          Így fogd a labdát- mutatta a helyes a tartást.

-          Mintha a karmaid lennének. Hajlítsd be az ujjaid. Csak lazán, hagyd, hogy a labda belecsússzon, mintha a kezed egy baseball kesztyű lenne.

Megpróbáltam ellesni, hogy- hogy csinálja, de a következő ívem is túl kicsi lett.

Rob közben elindult visszafelé, hogy a többiek teljesítményét is ellenőrizze. Egy lánynak máris különórát javasolt. A legnagyobb meglepetésemre a csaj rákacsintott a barátnőjére, majd egy gyönyörű kosárérintést csinált. Hát ez hihetetlen. Hogy az emberek mikre képesek egy kis figyelemért. Mégis mit gondol, hogy Rob majd kikezd vele, vagy inkább, hogy ő kezdhet ki Robbal?

-          July is folyamatosan elszúrta az átadásait, így szinte egész órán a labda után futkoztunk.

Miután elpakoltunk Rob mindenkit leültetett, mondandóra hivatkozva.

-          Az az igazság, hogy egész jó kis csapatot lehetne összeállítani az itt jelenlévőkből.

Ezek az érintések a röplabda alapjait képezik, amíg ez nem megy pontosan, nem léphetünk tovább. Mivel egy csapat vagyunk nem tartom igazságosnak, hogy a csoportot különvegyem, így mindenképpen marad a különórás megoldás. Felsorolom a neveket, akiknek mindenképpen több gyakorlásra van szükségük, hogy együtt továbbmehessünk.

Tátott szájjal vártam a neveket, bár titkon azt reméltem az én nevem nem lesz benne. Csak nem szégyenít meg itt, mindenki előtt. Már valamennyire ismer, akár külön is megtaníthatná, mindenféle kötelező óra keretein kívül.

Beky Still, July Cool, Rebeka Miller, Jeky Hunt és Kristen Stewart. Veletek később egyeztetem az időpontokat, a megjelenésre az első órán elmondott szabályok vonatkoznak.

Kész… Dühös voltam. Tudtam, hogy béna vagyok, de ez akkor is megalázó volt. Próbáltam magam lenyugtatni, nem szerettem volna hisztis libának tűnni, elvégre tényleg nem várhattam el, hogy kivételezzen velem egy bulizós este miatt. Ő már tegnap is megmondta, hogy a két dolgot külön szeretné venni.

Az agyam ezekkel mind tisztában volt, de valahogy most mégis rosszul esett.

-          Stewart. – kiáltott utánam.

Megfordultam, bár legszívesebben tovább mentem volna, mint aki meg sem hallja. És mi ez a Stewart?

-          Igen?

-          Most kezdődik a különórád!

17. óra

Duzzogva fordultam meg, mint egy kisgyerek, akinek a kezéből egymás után kétszer is kivették a nyalókát.

Szinte nem is sétáltam, hanem csak vonszoltam magam.

Megálltam előtte és vártam, de szigorúan kerültem tekintetét, mert nem akartam, hogy meglássa dühömet.

-          Rendben akkor kezdjük. Mutass nekem egy igazi kosárütést!

Na persze, tök logikus, ha eddig nem ment, majd most varázsütésre sikerülni fog…

Kivettem a kezéből a labdát és távolabb mentem, majd felé fordultam. Próbáltam koncentrálni, mert semmi kedvem nem volt a leszúrásait hallgatni.

Feldobtam amennyire csak tudtam egyenesen fölfelé, majd felemeltem a kezem és behajlítottam az ujjaim. Éreztem ahogy a labda becsusszan a kezembe, tökéletesen illeszkedve bőrömhöz, de annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem ellökni magamtól Rob irányába és így majdnem a fejemre esett.

-          Még egyszer!

Hát ilyen nincs, még csak ki sem élvezhetem ezt a röpke dicsőséget, semmi bátorítás, csak gyerünk, gyerünk, gyerünk!

-          Igen Uram!- mondtam egyenesen a szemébe nézve.

Nem vártam meg reakcióját, hanem egyből feldobtam a labdát és próbáltam ugyanúgy fogadni, mint az előbb. Sikerült! Most már nem lepődtem meg, hanem egyből Rob felé löktem, bár az ív nm volt szép, túl laposan szállt, de az irány és a távolság tökéletes!

-          Akkor most úgy próbáld, hogy behajlított térddel várod a labdát, és amikor megérkezik a térdből felemelkedve kikíséred a labdát, miközben felém íveled.

Mindeközben mutatta is a mozdulatot, elmondva sokkal bonyolultabban hangzott, mint látva.

Követtem a mozdulatát.

-          Egyenes a hát!

Na már megint kezdi, de rendben, ha egyenes akkor egyenes! És mi lenne ha gerinc ferdülésem lenne? Akkor mit találna ki, végigmenne rajtam egy úthengerrel csak, hogy kiegyenesítsen?

-          Kristen!

-          Jól van egyenes a hát!

Feldobtam a labdát és azt tettem, amit mondott. Sokkal nagyobb erővel tudtam ellökni a labdát és nagy ívben megérkezet Rob kezébe.

Remek!

-          Végeztünk?- Kérdeztem reménykedve.

-          Hogy mi van? A különóra minimum egy órás!

-          Na ne!

-          Talán nem tetszik valami?

Hát azt most sorolhatnám… De nem adom meg neki amire vágyik. Már egyszer elmondtam neki, hogy milyen tanárként, akkor azzal elintézett, hogy mindennek megvan a maga oka, hát nem firtatom tovább.

-          Csak csináljuk jó?

-          Akkor most ebből megcsinálsz még egymás után tízet, aztán áttérünk az alkarra.

Nem válaszoltam, csak hozzáláttam a feladathoz. Kettőt elszúrtam és előröl kellett kezdenem, amíg mind a tíz nem ment egymás után hibátlanul.

Nem kaptam egy percnyi pihenést sem. Alkarral folytattuk.

Rob dobta a labdát, nekem fogadnom kellett alkarral, majd egyenesen visszaívelni edzőm kezébe.

 Ez egész jól ment, nem is tartott sokáig.

-          Rendben mára végeztünk.

Fáradt voltam, izzadt és nyűgös.

-          Köszönöm Uram! Viszlát!- mondtam félvállról és kisétáltam az ajtón.

Utánam szólt valamit, de nem érdekelt, csak pihenni akartam.

Felhívtam Mark-ot, hogy nagy gond lenne-e a ma nem mennék be, de azt mondta semmi probléma, azt a három-négy embert ő is kitudja szolgálni.

Lefürödtem és egyből ledőltem. Nem tudtam elaludni, mert a gondolatok nem hagytak nyugodni. Egyszerűen még mindig nem sikerül megfejtenem ezt a srácot, minél többet vagyok vele annál bonyolultabb. Értem én, hogy tanár, na de könyörgöm, most csak ketten voltunk, simán lehetett volna ugyanolyan jó fej, mint tegnap este.

bekapcsoltam a tévét, hogy legalább az elterelje egy kicsit a figyelmem, és a tankönyvem is magam elé húztam. Szerettem úgy tanulni, hogy közben be volt valami kapcsolva, akár zene, akár a tv, mert furcsa, de így valahogy jobban tudtam összpontosítani. A síri csendben csak jobban elkalandoztam a tananyagtól. Egyszer valaki azt tanácsolta, hogy naplót kellene vezetnem, mert annyi gondolatot magamban tartok, ami egyszer csak fel fog emészteni, hogy ez nem egészséges. Próbálkoztam vele, de őszintén szólva rém unalmas volt. Én tudom, hogy mi történt akkor is ha nincs leírva, egy napló meg személyes tárgy és már nem olvassa, akkor meg mi a fenének. Az a baj, hogy túl sokat agyalok. Minden apró talányra van minimum öt, egymástól teljesen eltérő variációm.

-          Kristen! Kristen! Kellj fel álomszuszék!

-          Mi? Ki?

-          Ejj, mi nagyban dolgozunk, te meg itthon pihengetsz kényelmesen…

-          Bocs. Sziasztok.

-          Mi történt?

-          Különóra…- csak ennyit bírtam kinyögni.

-          Oh… És akkor most bulizni sem jössz?

-          Ma? Nem a holnapi napot beszéltük meg?

-          De, de Tom írt egy sms-t, hogy valójában ő ma estére gondolt, csak azt nem vette figyelembe, hogy amikor holnapot mondott, akkor már rég a mai napot éltük.

-          Egy pillanat… Kinek írt Tom?

-          Neked! Bocsi, de annyit rezgett a telefonod, hogy muszáj volt megnéznünk.

-          Tomnak nincs is meg a számom…

-          Hát… De meg van neki…

-          Melyikötök volt?

-          Ö… Nem vagy éhes?- kérdezte Shane és feltűnően menekülőre fogta a dolgot a konyha felé.

-          Ezt most nem mondd komolyan?

-          Nyugi már, te is bírod őket nem? Egyébként a miénk is megvan nekik.

-          De. Éhes vagyok. Mondtam, mert nem akartam ezen veszekedni. Kikeltem az ágyból és már araszoltam is a fürdőbe. Ahogy becsuktam az ajtót meghallottam Madie hangját amint utánam kiált:

-          Akkor megyünk ma?

Azok után ahogy ma Rob viselkedett…

-          Nem!

-          Ne már…

-          Bocs. Fáradt vagyok, de ti menjetek csak nyugodtan! Komolyan.

-          Jó, még eldöntjük, de nagyon jó lenne ha te is jönnél, mert nélküled nem az igazi.

-          Csajok… Ez nagyon kedves, de egyszerűen nem bírom magam rávenni. Figyelj ha meggondolom magam utánatok megyek jó? Majd írjatok egy sms-t a hely címéről, hogy ha így történjen megtudjam mondani a taxisnak.

-          Úgysem fogsz jönni, ahogy ismerlek. De rendben… A cím amúgy is fontos.

Amint megvacsoráztunk, egyből készülődni kezdtek. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, kezdtem magam furcsán egyedül érezni…

18. Rész

Újra bekapcsoltam a tv-t, de nem bírtam nyugodtan ülni, Kipihent voltam és izgatott.

Újra fürödni mentem, hátha attól lenyugszom. Éreztem ahogy a víz lassan végigcsörgedezik rajtam, kellemesen lehűtve testem, de agyam még mindig zakatolt. Lassan egy számot kezdtem dúdolni. Beletelt vagy öt percbe, mire felfogtam, hogy amit észrevétlenül dúdolgatok az nem más, mint Robék tegnapi száma. Kell egy Cd tőlük… Tényleg vajon van már nekik? Hiszem azon kívül, hogy jó fejek szinte semmit sem tudok róluk.

Jajj most eszembe jutott az a hely, olyan gyönyörű… És olyan jó volt tegnap!

Nem, Kristen nyugi. Feküdj le szépen aludni, vagy netezz vagy csinálj valamit, de ne gondolj arra a helyre.

Vagy fél órát álltam a zuhany alatt a tenyerem már ráncos volt a folyamatos áztatástól.

Kiszálltam, és megtörölköztem.

Felvettem a hálóruhám és a kanapéra telepedtem, hogy keressek egy tűrhető filmet.

Úgy kapcsolgattam a távirányítót, mintha gyúrni akarnék hüvelykujjra. Megnéztem mennyi az idő, de bárcsak ne tettem volna… Egyből megláttam az sms-t a hely címével…

Leraktam a mobilt és próbáltam újra a csatornákra figyelni.

Megjelent előttem Tom vidám arca, aki mindig mindenkit jó kedvre derített. Ha lenne testvérem azt kívánnám bárcsak olyan lenne, mint ő.

Aztán eszembe jutott a dal, és, hogy talán ma is fellépnek. Nem bírtam tovább nyugton maradni, felpattantam és a szobámba siettem. Egy pillanatra megtorpantam a tükör előtt és rájöttem, hogy fogalmam sincs, miben menjek, mert a két stylistom már rég elhúzott.

Teljesen mindegy. Kiveszem az első három ruhaneműt ami a kezembe akad!

Odamentem a szekrényhez, becsuktam a szemem és kinyitottam az ajtót. Egy megvan, kettő, három. Kész. 

Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem mit sikerült összehozni, de majdnem elnevettem magam, hogy ilyen peches is csak én lehetek…

Egy pár kesztyű, egy tanga, és egy alvós póló… Remek, biztos könnyen elvegyülhetnék a tömegben egy ilyen összeállításban.

Jó, akkor újra, de ezúttal nyitott szemmel, mert ennél már csak jobb lehet, mindegy mit választok.

Csőfarmer-pipa, félmagassarkú- pipa, tegnap sem volt elviselhetetlen sőt, bár ez most egy másik cipő, úgy döntöttem ennyi rizikót azért bevállalok. Felső… Legyen mondjuk ez. Kicsit kihívóbb darab, mint a tegnapi, de jobb ötletem nincs. Fekete, kivágott és csipkés anyagú. Ez a másik felső, amit Madietől kaptam, bár nem egészen az én ízlésemnek megfelelő, de talán ma megszeretem. A hajamon végigszántottam párszor a fésűvel, majd kisminkeltem magam.

Rendben, kell egy cigi, idegesebb vagyok, mint fél órája… Az erkélyről taxit hívtam, majd felkaptam a rövid fekete bőrkabátom, mert kicsit fáztam kint. Talán eső lesz.

A telefont a táskába dobtam, de közben meglepettem konstatáltam, hogy már egy óra eltelt az sms óta. Azt hiszem nagy meglepetést okozok a lányoknak, mert ennyi idő után biztosan nem számítanak rám. Ez a gondolat megmosolyogtatott.

Már majdnem kiléptem az ajtón amikor eszembe jutott Rob arca és hangneme…

-          Stewart! Különóra…

Nem azért sem megyek el! Kapja be! Miért nem lehet normálisan beszélni, hát nincs valami elfogadható átmenet a komor tanár, és a jó fej srác között?

Már úgysem számítanak rám, így nem okozok csalódást. Ha már felöltöztem lemegyek egyet sétálni, amúgy sem vagyok álmos. Talán elsétálok a kávézóba és beszélgetek egy kicsit Mark-al vagy az egyik lánnyal aki éppen ott van.

A taxi már a ház előtt várt, így úgy döntöttem nem szúrok ki a sofőrrel és beültem mellé. Bediktáltam a címet, majd elindultunk.

- Csak nem bulizni megy kisasszony!. kérdezte a középkorú férfi kedvesen.

- Nem, nem csak meglátogatok valakit.- mondtam mosolyogva, mert ez volt a legrövidebb válaszom.

Mire a következő kérdést feltehette volna már meg is érkeztünk. Kiszálltam és odaadtam a pénz.

A kávézóban égett a villany, bár az lett volna meglepő, ha sötét van…

- Jó estét kedves uram! –köszöntem Marknak, mert mint kiderült, ő volt talpon egész nap.

- Nahát itt az elveszett bárány! Csak nem éjszakázni jöttél?

Hát erre igazán nem gondoltam, de miért is ne? A pénz kell, fáradt nem vagyok, és amúgy sem akarok egyedül otthon lenni.

-          De igen, látom nagyon fáradt vagy…

-          Hé csak vicceltem, bírom én, elvégre ez a kedvenc helyem- mondta nevetve Mark majd kedvesen megölelt.

-          Jó, tényleg nem azért jöttem, csak unatkoztam, de komolyan van kedvem hozzá!

-          Akkor te vagy ma a megmentőm! Tényleg itt hagyhatlak?

-          Persze főnök, ki vedd úgy, hogy ki vagy rúgva!

-          Na szép! Az alkalmazottam kirúg… Rendben, de akkor kérem a végkielégítésem- nevetett a főnök.

-          Hát- kotorászni kezdtem a zsebemben- ha egy fél csomag rágóval és egy öngyújtóval beéred- kacsintottam rá cinkosan.

-          Kösz de nem dohányzom, a rágónál meg éhesebb vagyok, szóval viszlát Ms Stewart!

-          Szia főnök.

Csörömpölés majd ajtócsapódás és teljesen egyedül maradtam. Na ennyit a társaságról, meg a sétáról, de legalább ma sem marad el a munka.

Írtam a lányoknak egy sms-t arról, hogy mi történt, mert úgy gondoltam ha korábban akarnak hazajönni akkor beugorhatnának, hogy együtt menjünk.

Sebaj, ha így áll a helyzet majd bulizok egyedül ahogy régen is. Egy óra unatkozás után úgy döntöttem, hogy szórakoztatom magam. A lábaim teljesen elgémberedtek az üléstől ezért mászkálni kezdtem. Némi töprengés után úgy döntöttem, tudok én egyedül is bulizni.

Kitöltöttem öt pohár vodkát, nem sajnáltam a poharat, legalább a mosogatással is elmegy majd egy kis idő.

Kinyitottam az ablakot, majd rágyújtottam. A zenegépet megpakoltam a kedvenc számaimmal, majd kezdődhetett az egyszemélyes party.

Jól éreztem maga, bár közel sem annyira jól, amennyire most a lányok érezhetik magukat.

Énekeltem és táncoltam, persze rendesen csak a csípőm mozgattam egy kicsit a zene ütemére.

Éppen az egyik szám közepénél jártam amikor, megcsörrent az ajtó. Azonnal abbahagytam a táncot és az éneket, majd lehalkítottam a gépet, hogy csak háttérzajként üzemeljen.

- Miben segíthetek?- fordultam meg, hogy a vendégre összpontosít

hassak.

-          Rob? Mit keresel itt?

Az említett még mindig az ajtóban állt és úgy láttam éppen a megfelelő szavakat keresgéli.

-          Szia. – köszönt végül.

-          Szia…- Jó igaza van, ez az előbb elmaradt

-          Miért nem jöttél el ma?

-          Fáradt voltam.

-          Akkor mit keresel itt?

-          Dolgozom, ha nem látnád.

-          Ha fáradt vagy miért dolgozol?

Na jó, erre nem tudtam mit felelni, csak dacosan oldalra néztem.

-          Miért nem jöttél el ma?

-          Jajj hagyjuk már jó, nem mentem el és kész. Majd legközelebb elmegyek.

-          Haragszol rám igaz…

A szemébe néztem, de nem tudtam sok mindent kivenni. Talán nem is önszántából jött, csak ideküldték. Mert ugye az nem nagy titok, hogy kiktől tudta meg hollétem.

Nem akartam neki hazudni, de a szívemet sem szándékoztam kiönteni.

-          Talán… Uram!- mondtam jól megnyomva az utolsó szót.

Csak állt és nézett. Fogalmam sem volt mi következik, de az arca még mindig kifürkészhetetlen volt.

19. Rész

Mivel nem válaszolt, visszaakartam menni a pult mögé, de abban a pillanatban ahogy megfordultam, hallottam, hogy elindul. Visszafordultam és majdnem beléütköztem.

-          Sajnálom.

-          Mit?

-          Hogy megbántottalak.

Mérges voltam, de ez most valahogy őszintén hangzott és a dühöm csillapodott.  Bólintottam, majd kézen fogtam és az asztalhoz húztam. Éreztem, hogy az elején meglepte váratlan helyzetváltásom, de azért nem ellenkezett. Leültettem, majd a pulthoz mentem, hogy tálcára tegyem a stamp vodkákat és felszolgáljam magunknak.

-          Előbb igyunk, aztán kérdeznék valamit.

-          Gondolod, hogy le kell itatnod ahhoz, hogy válaszoljak neked?- kérdezte komolyan, de a szemeiben már mosoly látszott.

-          Hát, fő az elővigyázatosság.- mondtam derűsebben.

Fogtuk az italt, majd egymás szemébe nézve lehúztuk, ahogy azt illik. Égetett és mart, de nem érdekelt ez most pont így volt jó.

Elsiettem üdítőért is kísérőnek, persze neki is hoztam. Visszaültem és rágyújtottam, mert láttam, hogy közben ő is így tett.

Hogy a fenébe kérdezzem meg tőle, hogy miért ekkora paraszt ha a suliról van szó?

-          Azt szeretném kérdezni…

-          Reméltem, hogy már elfelejtetted…

-          Tudni szeretném, hogy miért annyira más ott, mint itt?

Láttam, hogy nem lepődött meg kérdésem hallatán, valószínűleg pontosan erre számított, de úgy tűnt még mérlegeli lehetséges válaszát, ezért folytattam.

-          Tudom, hogy tegnap lerendezted annyival, hogy mindennek meg van a maga oka és gondolom nekem, mint félig idegennek teljesen be kellene érnem ezzel a válasszal, de…

Nem tudtam folytatni, mert kerestem a szavakat, amelyek valahogy elesztek útközben.

Láttam, hogy még mindig e biztos abban, hogy válaszolni szeretne, mert lehúzott még egy vodkát…

-          Tudod, a szüleim meghaltak…

-          Ó sajnálom!- de befogtam, mert csendre intett.

-          Már évekkel ezelőtt. Túl vagyok rajta.

Nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy meggondolja magát.

-          Van egy húgom, aki a világ egyik legédesebb kislánya, de van egy hibája… Az, hogy nincsenek szülei akik megadhatnák neki az anyagi biztonságot.

Valójában nem annyira gyerek már, tizenhat éves, de ettől nekem még kislány.

Suli mellett négyórás munkát vállalt, ahogy ti a is a lányokkal. Most meg van mindenünk, nincs okom panaszra, de ha elveszítem az állásom akkor újra a szakadék szélén fogunk táncolni.

Nem tudtam mit felelni, Fel kellett dolgoznom a hallottakat. Szóval ezért ilyen, mert nem akar hibázni, és úgy gondolja ha egy kicsit is leereszt beüthet valami. Valahogy mégiscsak változtatni kellene ezen. Egy tanár nem attól jó tanár, hogy mogorva és senkihez sincs egy jó szava sem, hanem attól érti amit csinál, és megtudja magát értetni a hallgatókkal is.

Robban pedig minden megvan ehhez, csak rossz úton indult el.

-          Nézd így már megértelek és sajnálom, hogy ehhez az kellett, hogy elgyere ide.

-          Te most azt sajnálod, hogy bunkó voltam veled és ezért jogosan megharagudtál?

-          Azt hiszem…

-          Nézd azért jöttem utánad, mert nagyon is számít, hogy ki mit gondol rólam, pláne ha tudom, hogy valaki haragszik rám, sőt, valószínűleg jogosan, legyen az barát vagy idegen.

-          Látod pont ez az! Ez is mutatja, hogy mennyire kedves ember vagy, mert ha olyan lennél, mint amilyennek az egyetemen mutatod maga, akkor korántsem izgatna, hogy valakit esetleg megbántottál, pláne nem annyira, hogy ott hagyd a barátaid és ide gyere.

Ismét csend. Elgondolkozó tekintete ezúttal rajtam állapodott meg.

-          Ha nem volt pénzetek miből fizetted az egyetemet és a húgod ellátását?

-          Barátok... Sokkal tartozom nekik. Már ismertük egymást amikor a tragédia történt, hiszem szinte gyermekkorunk óta jóbarátok vagyunk. Sam felajánlotta, hogy lakhatunk nála, így a családi házat eladva elég pénzünk lett, hogy a mindennapokkal ne legyen probléma. Tom családja pedig nagyon pénzes így befolyásosak a legfelsőbb körökben. Nekik köszönhetően kaptam meg az egyetemi ösztöndíjat. Mondanom sem kell, hogy előtte csak erős közepes voltam, mert nem izgatott annyira a tanulás, mint a haverokkal lógás, de ekkor megváltozott a helyzet. Jó jegyeket akartam, hogy ne legyek hálátlan jótevőimmel szemben.

-          Tényleg rendesek ezek a srácok.

-          Igen, azok. – mosolygot Dave úgy, mintha valamelyik családtagját dicsértem volna.

-          Nincs kedved visszajönni velem a többiekhez?

-          Lenne kedvem, de nem tehetem, mert már elvállaltam a négy órát. Tudom, hogy nincs senki, de ez Markot eddig sem zavarta.

-          Jó ez a hely, én nagyon szeretem. Tommal azóta ide járunk, hogy átköltöztünk Londonból New Yorkba. Nem szeretjük a zajos, zsúfolt helyeket.

-          Igen, ez is egy kicsit olyan, mint az a hely, ahol tegnap voltunk. Amolyan művész tanya.

-          Pontosan. Érdekes, hogy te is észrevetted. Vonzódsz a művészetekhez?

-          Igen, de, mint láthattad semmiben sem vagyok jó. Csak nézni és hallgatni szeretem.

-          Nem tudom, miért jössz mindig azzal, hogy nem vagy jó. Egyedül röplabdázni láttalak, jó az egyenlőre tényleg gáz, de hát még sohasem csináltad előtte. Majd most megtanulod.

-          Igenis tanár úr- nevettem.

-          Jajj ne már, ezt ma többször meg ne halljam ha kérhetem- nevetett velem Rob.

-          Igyunk még egyet- mondta úgy, mintha az alkohol lett volna a téma.

-          Nem mész vissza?

-          Azt hiszem tudnak nélkülözni egy estére. Csak nem hagylak itt unatkozni, ha már egyszer én juttattalak ide.

-          Rendes vagy.

Rám mosolygott, a szemei csillogtak, és egyszerűen elvesztem a tekintetében.

-          Tudod, egy dolgot sajnálok.

-          Mit?

-          Ma nem hallhattalak titeket énekelni…

-          Nem hagytál ki semmit, de igazán.- nevetett újra.

-          Kérlek!

-          Mit szeretnél?

-          Énekeld el nekem a tegnapi számot…

-          Nem.

-          Miért nem- könyörgő szemekkel néztem rá.

-          Ez a nézés… Na jó, de csak egy feltétellel.

-          Bármit!- bátorodtam fel a lehetséges pozitív válasz hallatán.

-          Utána karaoke-zol velem.

-          Ne nem azt nem! Az órán is felsültem, nem tudok mások előtt énekelni.

-          Hát én visszamehetek a kirakat elé, hogy onnan nézzelek…

-          Te kukkoltál?

-          Nem, csak benéztem,hogy itt vagy-e még, és hát… Itt voltál.

Elvörösödtem. Annyira szeretném hallani azt a számot, és végül is annál égőbbet már úgysem alakíthatok ma, mint amit már úgyis látott.

      - Rendben Egyeztem bele végül, de remegő hangom már most elárulni látszott.

  

20. Rész

-          Akkor most, hogy megegyeztünk hallhatom végre azt a csodálatos számot?

-          Nem. Először én szeretném hallani a tiédet.

-          De hát megígértem… Talán nem bízol bennem?

-          Benned bízom, csak a bátorságodban nem. Mi van akkor, ha megint nem tudsz majd énekelni bármennyire is szeretnéd…

Ezen elgondolkodtam. Igaza van tudom én, de még egyáltalán nem érzem magam késznek erre a vállalkozásra.

-          Igyunk még…

-          Rendben, mondtam, hogy bírom az italt…

Lehúztuk az utolsó kikészített pohárral, majd egyből felálltam, hogy utánpótlásért menjek. A műszakom végén írnom kell majd Marknak egy cetlit, hogy tudja, hova tűnik az a sok vodka.

-          Nah mehetünk? Kérdezte Rob amikor újra asztalhoz ültem.

-          Nem! Igyunk…

-          Jaj te lány… Rendben, de ez az utolsó aztán nyomás.

-          Rendben.

Nem voltam teljesen tudatában alkoholbíró képességemnek, de egyenlőre semmit sem éreztem csak szorongást, a rám váró feladat miatt.

      .- Mehetünk?- kérdezte Rob újra, kicsit már türelmetlenül.

-          Még egy cigi és igen.

Nagyot sóhajtott. Azt hiszem már párszor már megbánta, hogy nem hagyott itt engem, amikor még udvariasan megtehette volna.

Ezúttal nem gyújtott rá velem, inkább engem szugerált miközben elfordított fejjel próbáltam kerülni pillantását. Annyira zavarban voltam előtte, mint még soha.

-          Tényleg nagyon béna vagyok.

-          Én is.

-          Igen, persze… Hallottam már azt a „béna hangot”.

-          De én még nem a tiédet. Na gyerünk már Kristen! Mitől félsz? Azt mondod béna a hangod, én meg elhiszem jó? Így nem lesznek nagy elvárásaim és a végén még kellemesen csalódok.

Nem válaszoltam csak néztem rá, mint akit éppen szép szavakkal a halálba küldenek.

Elnyomtam a csikket és nagy levegőt vettem. Közben Rob felállt és mellém sétált, majd megfogta a kezem, jelezve, hogy most már tényleg nincs több kifogás.

A cigi azért megtette a hatását, mert lábam zsibbadt volt és ez az érzés lassan sugárzott egyre feljebb és feljebb testemben, eltompítva agyam nyúlványait.

Ez persze nem volt elég a dicsőséghez, csak ahhoz , hogy kevésbé foglalkozzak a dolgok gátlásos részével.

A karaoke géphez érve abszolút döntésképtelennek bizonyultam. Valami könnyűt akartam, semmi hajlítással vagy magas hanggal.

A duetteket kerestem, de semmi ismerős. Ezeket sosem szoktam karaoke módban nézni.

- Válassz te, én egyiket sem ismerem. Csak kérlek valami olyat, ami könnyen énekelhető.

- Rendben akkor legyen ez- mondta Rob, majd megnyomta a megfelelő gombokat.

A dallam felcsendült. Egy lassú szám volt ahol a férfi kezdte az éneket, így maradt még egy kis időm a felkészülésre. A szövegre nem is tudtam figyelni, mert Rob lágy hangja betöltötte a teret.

Elképedve bámultam ahogy megformálja azokat a különlegesen felcsendülő hangokat.

A száját néztem…

- Samantha lassan te jössz- súgta Rob halkan, mintegy figyelmeztetésként.

Teljesen megfeledkeztem erről, de úgy döntöttem megpróbálom, mert egyszerűen magával ragadott a varázs, hogy tovább hallgassam hangját.

Éreztem a ritmus, mintha a véremhez simult volna, hogy lassan keringve járja át egész testem a gyengéd dallam.

A szöveg előre elolvastam, pontosan tudtam, mikor kell bekapcsolódnom. Ajkaim lassan szétnyíltak és a tőlem telhető legnagyobb pontossággal próbáltam tiszta hangokat kicsikarni torkomból.

A hangok feltörtek, ezúttal sikerült. Énekeltem… Nem mertem Rob arcára nézni, sőt amennyire csak tudtam, hajam mögé rejtetem pirosló arcom minden négyzetcentiméterét.

Hamarosan Rob szövege is egybefonódott enyémmel így egyesítve a két szóló duettbe.

Legszívesebben befogtam volna, hogy csak őt halljam, de őszintén szólva élveztem a vele való éneklést. Szabadnak és boldognak éreztem magam, mint még soha azelőtt.

Hangunk hol felerősödött, hol elhalkult míg végül a szöveg lassan elfogyott és a zene folyamatosan elhalkult.

Csak álltunk egymás mellett miközben óráknak tűnő pillanatok teltek el teljes csendben.

Nem néztem rá, de úgy sejtettem ő is érzi ezt a végtelen nyugalmat, amit én. Ez egy tökéletes pillanat volt. Muszáj volt ránéztem. Nem akartam tudni, hogy mit gondol a hangomról, csak éreztem, hogy néz és látni akartam a szemét.

Lassan visszatűrtem hajam fülem mögé, majd felé fordultam. Tekintetem valahol a mellkasa környékén kalandozott, mert sokkal magasabb volt nálam. Meglepett közelsége, de egyáltalán nem zavart. Feljebb emeltem fejem, hogy szemébe nézhessek. Pillantása lágy volt mégis elgondolkodó és olyan fény világította meg, amellyel még soha azelőtt nem találkoztam.

Csak néztük egymást, míg már kezdett kicsit kínossá válni a pillanat. Nem miatta, hanem a gondolataim miatt, amik most meglehetősen nagy hülyeséget meggondolatlanságot testem minden pontjába.

Megszakítottam a kontaktust és az asztalhoz indultam. Leültem, majd ismét rá néztem.

Tekintete még mindig rajtam pihent, de ahogy észrevette zavarom megindult ő is, hogy csatlakozzon hozzám.

-          Akkor most erre iszunk?- kérdezte mosolyogva.

-          Azt hiszem, már nem kellene többet innom, de ez az egy még belefér.- mondtam, majd töltöttem mindkettőnknek és egyből le is húztam a sajátom.

A jótékony zsibbadtság erősödött, de nem annyira, hogy zavaró lett volna.

 - Most már megkaphatom végre a dalomat?- kérdeztem reménykedve.

 - Igen, ahogy megígértem- mosolygott Rob kedvesen.

Elővette a sarokba letett gitárját, majd kihúzta a széket az asztal másik oldalához, hogy nagyobb legyen a hely és a gitárt az ölében tartva játszani kezdett.

Megborzongtam, mintha ebben a pillanatban teljesülne egy régáhított kívánságom.

Miközben énekelt vele dúdoltam, de olyan halkan, hogy talán csak belső hangom szólalt meg. Áhitattal néztem hol a szájára, hol gitárt pengető kezére. Ismét elvarázsolt, mint egy bűbáj, melyből nem tudsz menekülni. Ahogy a dal véget ért, hirtelen üresnek éreztem magam, máris hiányzott a közelsége. Rob felállt és én is így tettem. Nem tudom miért, de vele együtt mozdult minden porcikám. Nem ült le, csak engem nézett és én óhatatlanul közelebb léptem, nem törődve semmilyen magánszférával. Nem hátrált, csak kinyújtotta kezét, hogy még közelebb húzzon. Ezúttal nem húztam el karom, mint legutóbb. Pillanatok múlva már lágyan öleltük egymást, mintha a zajos világ egy kis magányos, háborítatlan szigetén pihenne egy lélek, két testbe zárva.